Tudom, hogy a szelfi milyen elterjedt manapság, még akkor is, ha az esetek 99%-ában egy betorzult fejű és önelégült vagy buta tekintetű arc mosolyog ránk a végeredményen, a telefonok kamerája ilyen közelről ugyanis elképesztően torzít, pláne akkor, ha még csak nem is magunkat, hanem a tükörképünket fotózzuk.

Az egész roppant vicces amúgy, főleg, hogy az önfotók készítői nem látják, hogy mi a baj a képeikkel, külső szemlélőként viszont azonnal feltűnik, hogy egy-egy ismerősünk mennyivel jobban néz ki élőben, vagy egy más által készített jó minőségű fotón, mint a szuper kihívónak szánt szelfiken. Az apai féltés mellett ez szúrhatott szemet főhősünknek, Burr Martinnak is, amikor meglátta saját tinilánya szexinek szánt szelfijeit az interneten. Az amúgy humoristaként kenyerét kereső apuka ekkor ahelyett, hogy elbeszélgetett volna a gyerekével minderről, inkább úgy döntött, trollkodni kezd, leutánozta a lánya képeit, és felrakta őket az Instagramra. Ha a lányát nem is győzi meg ezzel – én a helyében eléggé meg is sértődnék, nem gondolom ugyanis, hogy bármikor is célravezető lehet kigúnyolni a saját gyerekünket –, az internet népe elég jól szórakozik a végeredményen, tegyetek hát ti is így!

Nyár van, de nincs kánikula, úgyhogy fordítsuk kicsit a figyelmünket egy melegebb és szárazabb hely felé. Úti célunk ezúttal Kalifornia, azon belül is San Francisco és Los Angeles, amit most Marc Alcock fényképezőgépének lencséjén keresztül ismerhetünk meg egy kicsit jobban, különös tekintettel az ottani házak és az utcákban fellelhető növényzet kapcsolatára.

A brit Mark Alcock Sheffieldből költözött San Franciscóba, és rögtön szemet szúrt neki, hogy a kaliforniaiak lakóházai és kertjei milyen beszédesek és sokat mesélnek az ott élőkről. Mert nemcsak a barátairól, ne adj' isten az ellenségeiről ismerszik meg az ember, de a házáról és a kertjéről is. Alcock szerint ugyanis arrafelé minden háznak és utcának saját személyisége van. Az épületek színe és formája, valamint az előttük álló gondozott vagy gondozatlan növényzet mind egységet alkotnak egymással, amelyből könnyen kikövetkeztethető, hogy ki lakhat ott. A fotós úgy véli, az ottaniaknak nemcsak a lakhelyük sajátos, az életük is legalább annyira különleges és érdekes, mint a házaik és növényeik. Ez mondjuk szerintem minden országban így van, sőt, még csak el sem kell utazni hozzá, hogy beigazoljuk e feltevést, elég megnyitnunk a Google Street View-t és szétnézni a világban online, aztán máris indulhat a spekuláció, hogy vajon kik és hogyan élhetnek arrafelé… Alcock fotói mégis érdekesek, mert olyan dologra fókuszálnak, amivel nem sokan foglalkoznak: a városi létforma találkozására a természettel. A képeket nézegetve egyébként számomra az derült ki a kaliforniaiakról, hogy egyrészt roppant szeles vidéken élnek, mert elhajlanak a fák, másrészt a többségüknek vagy a sövénynyírás a hobbija, vagy külön kertésze is akad. Aki pedig nem bíbelődik a nyírással, kaktuszokkal barikádozza körbe magát.

Hatalmas megdöbbenéssel fogadta múlt héten Európa a britek népszavazásának végeredményét, azt, hogy az ország többsége az EU-ból való kilépésre voksolt. A Nagy-Britanniát és az egész világot is alaposan megosztó Brexitet a művészvilág sem hagyhatta szó nélkül, élükön azzal a Jean Jullien grafikussal, aki a párizsi terrortámadások után elkészítette az egész netet körbejáró, az Eiffel-tornyot egy békejellel kombináló ikonikus rajzát Peace for Paris címmel. Jean Jullien és más grafikusok most a brit kilépés hírére reagáltak rajzban, ebből láthattok most egy válogatást.

Sveta Dorosheváról már esett szó ezen a blogon, aki középkori ihletésű, aprólékosan kidolgozott grafikáival olyan mesevilágot teremtett meg képein, amivel azonnal belopta magát a szívembe, felidézve bennem legszebb gyermekkori éveimet. Hogy akkori illusztrációi ezt juttatták eszembe, nem lehet véletlen, hisz szemmel láthatóan Dorosheva munkáit is ez határozza meg, a boldog gyermekévek, amikbe most néhány jelenet erejéig mi is belepillanthatunk, ugyanis az ukrán grafikusnő legújabb sorozata épp ezt az időszakot eleveníti fel.

Dorosheva első tíz éve pont olyan lehetett, mint amilyennek lennie kell: boldog és felhőtlen – legalábbis a képekből egy kiegyensúlyozott és nagy fantáziával megáldott kislány képe rajzolódik ki a szemünk előtt. A grafikákon megelevenedik a gyermeki képzelet és összekeveredik a valósággal, hisz ilyen fiatal korban még nem tudunk éles határvonalat húzni a kettő között. Egy gyerek bizony simán láthatja úgy, hogy az iskolai tanórán a tanítónőnek bagolyfeje van, hogy a könyvespolcon életre kelnek a mesekönyvek szereplői, de az ovis csoportkép is a kicsik szemszögéből mutatja meg a világot a gyerekek háta mögött tornyosuló hatalmas óvónővel, akinek a fejéből csak a szigorú szája látszik a rajzon, az arc többi rész a homályba vész. Találó megjelenítése ez annak az életkornak, amikor még mindent alulról szemléltünk. És a gondtalan ágyban heverészés? Ki ne emlékezne rá, milyen boldogságos érzés volt a végtelenül hosszúnak tűnő nyári szünetben álmodozni, rajzolgatni, játszani mindenféle kacattal, ami a kezünk ügyébe kerül! Az Izraelben élő Dorosheva nagyon ráérzett arra, hogy mi az, amitől szép ez az időszak egy ember életében, így képei nemcsak a saját gyermekéveit idézik fel, hanem mindenki másét is, legalábbis azokét, akiknek ez a csoda megadatott.

Már az is meglepő, hogy Japánban van egy brazil tematikájú vidámpark, de talán még ennél is furcsább az itt található pedálos hullámvasút, melynek lényege, hogy nem magától csúszik a szerelvény a síneken, hanem a benne ülőknek kell folyamatosan tekerniük a haladáshoz.

Szóval tulajdonképpen egy sínekre helyezett bringóhintószerűségen – vagy nevezzük inkább sínbiciklinek? – utazhatnak a kalandvágyó turisták Japán Seto nevű városában, a Washuzan Highland Parkban, ha felülnek a Sky Cycle-re, a 16 méter magasan járó, nyekergő izére, már bocs a megfogalmazásért. Az elsőre nem valami biztonságosnak kinéző, kissé rozsdás hullámvasút hétszentség, hogy nem a tériszonyosoknak lett kitalálva, elsődleges célja sem a szokásos nagy sebességű száguldás sikongató utasokkal, hanem a tájnézés, a sínekről ugyanis az elképesztően lassú vánszorgás közben fejedelmi kilátásban gyönyörködhetnek mindazok, aki fel mernek ülni a szerkezetre. Azt, hogy ebben mi a brazilos, ne kérdezze senki, nekem inkább Kelet-Európát idézi az a fajta leleményesség, ahogy egy lepusztult vidámparki játékból látványosságot csinálnak a japánok, de hát tudjuk, ha Japánról van szó, akkor mindig benne van a pakliban az őrültség.

Gyerekkel és kutyával mindent el lehet adni. De vajon macskákkal is működik a dolog? Naná! Köztudott, hogy az internet népe megveszik a macskákért. Ha valaki macskákat posztol, elképesztő mennyiségű kattintást generálhat magának, és akár tízmilliószor nagyobb figyelmet is kaphat, mint amúgy.

Miért ne lehetne akkor kihasználni ezt a hihetetlen népszerűséget a reklámszakmában is? – kérdezhették maguktól a német szupermarketlánc, a Netto tévés spotjának készítői, és le is forgatták gyorsan saját macskás reklámfilmjüket, méghozzá a legnagyobb internetes macskasztárok megidézésével, köztük Grumpy Cattel és Oh Long Johnnal (vagy Oh Long Johnsonnal, ki hogy ismeri). Utóbbi állat egyébként egyszer egy South  Park-részben is fontos szerepet kapott. A macskaszínészek, akiknek egy külön méretre szabott kis szupermarketet is felépítettek a reklámhoz, remekül alakítják celeb fajtársaikat, az internet leghíresebb cicasztárjait, bár jó sok türelem, szeretgetés, jutalomfalatka, macskakaja és egyéb spéci trükk kellett ahhoz, hogy rendben menjen a forgatás. A végeredményt nézve azonban megérte a munka, a cuki videó e cikk írásakor már majdnem 7 millió megtekintésnél jár. Ha érdekelnek a forgatás kulisszatitkai, ezt is megnézheted a reklámfilm alatt.

Párizs a fények városa a szó szoros és átvitt értelmében is. A város ugyanis nemcsak romantikus Szajna-parti sétáiról és gyönyörű díszkivilágításáról híres, melynek legnagyobb ékessége az ékszerként tündöklő Eiffel-torony, de ragyogó elmék gyűjtőhelye is, hírnevét legalább annyira meghatározzák az egykor és jelenleg itt élt és tevékenykedő művészek és tudósok, mint a nevezetes látnivalók.

A francia főváros mind a mai napig vonzza az alkotó szellemeket, akik jártukban-keltükben sokszor otthagyják kézjegyüket a falakon, további látványosságokat hozva létre ezzel. Ahogy tette ezt a beszédes nevű argentin Felipe Pantone is, aki Párizs egyik külkerületében festett ki egy alagutat, az A86 Duplexet a városszépítő Lasco Project keretében, saját jellegzetes, op-artból táplálkozó stílusában, élénk színekkel, geometriai formákkal és optikai illúziókkal operálva, amolyan 21. századi Vasarelyként. Pantone a festéssel egy 4000 négyzetméteres látványos betonkatedrálist varázsolt az alapesetben a nagyközönség elől elzárt sötét átjáróból, melyet most ideiglenesen megnyitották a látogatók előtt is, hogy különböző fényjátékokkal megspékelve csodálhassák meg az alkotást, és néhány perc erejéig átkerülhessenek egy a hetvenes-nyolcvanas éveket idéző, neon négyzethálókból építkező indusztriális cybertérszerűségbe, ahonnan már csak a Kraftwerk-zene hiányzik a tökéletes technohangulathoz. De alant most azt is megkapjátok! Hú, mekkora zúzást lehetne itt egyébként rendezni...

 A brit fotós, Ellie Davies műhelye a természet, azon belül is az erdők, melyek változatos szépsége és évszakonként megújuló arca folyamatos inspirációt jelent a képeihez. Davies azonban nem csak úgy egyszerűen lefotózza, amit lát, hanem ideiglenesen bele is avatkozik a környezetébe, és olykor egy fát fest be aranyra, vagy gyapjúszálakat feszít ki az ágak közé, esetleg egy festett ösvényt helyez el az aljnövényzetben, hogy még varázslatosabb hangulatot teremtsen, mintegy élő szoborként faragva a tájon.

Merthogy az erdő, amit mi is ismerünk, mindig is magán viselte az emberi beavatkozások nyomait, hiszen az ott élőknek szüksége volt a terület bőséges kincseire: fáiból hajókat, házakat építettek, gyümölcseit megették, árnyékába pedig behúzódhattak a nagy meleg elől. A menekülőknek oltalmat, a hontalanoknak otthont nyújtottak az erdei fák, melyek befészkelték magukat a kultúrába és a hiedelemvilágba is. A titkokat rejtő erdő ugyanis a mesék szerint manók és tündérek lakhelye, no meg egyéb varázserővel bíró lényeké, csodás és megmagyarázhatatlan rejtélyek tárháza. De a sötétségtől, az ismeretlentől való félelem is a sűrű, számtalan veszélyt is rejtő erdők mélyéről gyökeredzik, mely érzések, ha nem is tudunk róla feltétlenül, de mindannyiunk kollektív tudatában jelen vannak. Ezt a természetfeletti kapcsolatot, ember és táj szoros egymásra hatását, illetve a képzelet és a valóság vékony határmezsgyéjét próbálja visszaadni Ellie Davies is a misztikus hangulatú képein, aki maga is egy erdei vidéken, Dél-Anglia New Forest nevű területén nőtt fel, gyermekkorából hozva magával a fák iránti szeretetét.

Minden csak nézőpont kérdése. Na jó, fontos a nézőpont, de nem árt némi fantázia és kézügyesség sem ahhoz, hogy a mindennapi tárgyakból műalkotások váljanak. Persze szigorúan csak egy pillanat erejéig, amíg elkészül róluk a fotó, mert ezek a művek nagyon nem az örökkévalóságnak készülnek, inkább csak az alkotójuk gyermeki énjét hozzák elő, azt a kort, amikor még a képzeletünk definiálta a körülöttünk lévő világot, nem kizárólag a tanult dolgok és a megszokás.

Mert hát miért ne láthatnánk bele egy fésűbe egy autó hűtőrácsát, egy pár banánba egy ló izmos farát vagy egy kalapácsba egy focista lábát a labda elrúgása után? Christoph Niemann grafikusnak mindenesetre elég élénk ahhoz a fantáziája, hogy a dolgok mögé lásson, és hogy mások is észrevegyék ezeket a rejtett jelentéseket, ecsetvonásokkal és rajzokkal egészíti ki a hiányzó részleteket. Igazából Niemann nem is találja ki előre a témát, csak letesz egy véletlenszerűen kiválasztott tárgyat az asztalára, és addig nézi, amíg bele nem lát valami többet, valami egészen mást, mint amire a tárgy eredetileg való. Az ihlet aztán gyakran akkor jön, amikor egy szokatlan nézőpontból tekint alanyára, hiszen Niemann célja is hasonló: egy olyan újszerű vizuális kapcsolat megtalálása, amely mindenki számára meglepő és szórakoztató. Vidám, gyakran a véletlen szülte életképek következnek, a pillanatművészet remekei, melyek egy amerikai illusztrátor hétköznapjairól is mesélnek.

Bizonyára te is hallottál már arról az elméletről, mely szerint a növények gyorsabban nőnek, ha tulajdonosaik szeretettel gondozzák őket és mindemellett még beszélnek is hozzájuk. Helene Steiner is ennek a gondolatnak a mentén indult el, mikor kidolgozta különleges digitális kommunikációs módszerét, melynek célja, hogy a növények a saját elektrokémiai jeleik segítségével ténylegesen beszélgethessenek az emberekkel.

Egy vadiúj kutatás szerint a fák is alszanak. Bár ez tulajdonképpen logikusnak tűnik, mert miért ne lehetne a fáknak is napi ciklusuk, akárcsak az állatoknak és az embereknek, mindezt csak most sikerült bizonyítani. Az viszont már eddig is tudtuk, hogy a növényeknek saját kommunikációs rendszerük is van: elektrokémiai jelekkel adnak át egymásnak információt. A brit dizájner Helene Steiner a Microsoft Research és a digitális technológia segítségével különleges módszert fejlesztett ki, melynek használatával mi, emberek is megérthetjük ezt a fajta kommunikációt, vagyis a növények beszédét. Az eszköz, amely egy bioelektródákkal a növényhez kapcsolódó platform, egy számítógéppel van összeköttetésben, és érzékeli a növény kibocsájtott kémiai jeleit, ezeket ionáramon keresztül elektronikus jelekké alakítja át, megteremtve ezzel a közös nyelvet a két fél között, illetve különböző fényfrekvenciákkal válaszokat is képes generálni az emberek kérdéseire, tehát, ha kezdetleges szinten is, de oda-vissza működik a kommunikáció.