Hát kaphat ennél szebb ajándékot egy édesanya? A török Tasarim Takarim egy egyszerű, de nagyszerű és szívmelengető ötletet valósított meg, mikor gyerekrajzokat alakított át ékszerekké, megalkotva ezzel a tökéletes anyák napi/szülinapi/karácsonyi stb. ajándékot. Természetesen minden darab egyedi és személyre szabott, ráadásul valódi érzelmi töltettel bír a viselője számára. Kedves ajándék és egyben időtálló mementó a gyorsan múló gyerekkorból.
Láttad már a Tejutat? Ha láttad is, így még biztosan nem! Daniel Kordan orosz fotós egy egészen különleges helyszínről készített csodálatos képeket galaxisunk Földről is látható spirálkarjáról idén májusban, amikor is a világ legnagyobb sómezeje, a bolíviai Salar de Uyuni víz alá került.
Az Andokban található világhírű „sótenger” általában száraz, sivatagos jellegű, ám időnként néhány centis víz alá kerül a 3656 m-es tengerszint feletti magasságon található terület, ahogy történt ez idén késő tavasszal is. Szerencsénkre Daniel Kordan épp arra járt Nikon D810A fényképezőgépével és objektívjével felszerelkezve, és extra hosszú expozíciós képein megörökítette, amit látott: a Tejutat a nagyvárosokból ismert fényszennyeződések nélkül, valamint a csillagok visszatükröződését a néhány centis vízfelületen. A végeredmény egészen meseszerű, túlvilági élményt nyújt, amilyet élőben látni csak nagyon keveseknek adatik meg. A többségnek jobb híján maradnak az alábbi fotók. A világjáró orosz természetfotóstól a fent belinkelt honlapján túl itt és itt találsz további elképesztő fényképeket szerte a nagyvilágból.
Ez a fából készült könyv egyszerre kétfajta szórakozást ötvöz: az olvasáson túl ugyanis fejtörőként is szolgál, sőt, eleve a fejtörő megoldása szükségeltetik ahhoz, hogy továbbhaladjunk az olvasásban, szóval igazi multifunkcionális szórakoztató eszközről van szó.
Brady Whitney ötoldalas kézzel készített kódexe, a Codex Silenda ugyan nem biztosít egész nyárra olvasnivalót, azonban mindenképp ötletes darab, amolyan ördöglakatféleség, melyet Da Vinci kódolási mániája inspirált, így a benne található rövid történet is a nagy polihisztor korába repít vissza, hiszen Da Vinci inasáról szól, aki mestere műhelyében bukkan rá egy a Silendához egészen hasonló, kódexnek kinéző darabra, amelynek tartalmát csak kódfejtő tudományát bevetve ismerheti meg. De vigyázat, lehet, hogy ez csak csapda, ami maga Leonardo fejéből pattant ki… A különleges könyv teljes tartalmát csak az arra érdemesek ismerhetik meg, azok, akik képesek megfejteni a klasszikus fejtörők elemeiből építkező rejtvényeket. Aki szeretne egy ilyen darabot, támogassa a projektet Whitney Kickstarter-oldalán.
Kétszer is foglalkoztam a témával (itt és itt), mert annyira jó pályamunkák érkeztek szerte a világból. Most viszont hivatalosan is megvannak a nyertesek! A National Geographic utazási fotópályázatáról, a Travel Photographer of the Yearről van szó, ahol végre győzteseket hirdettek mindhárom kategóriában, amiben nevezni lehetett. Íme, az év nagydíjas fotója, aki egy hétnapos jegesmedve szafarit nyert belső-mongóliai lovas tematikájú képével, valamint a további győztesek az Emberek, a Természet és a Városok kategóriákban!
A fődíjas kép az Emberek kategória I. helyezettje: Anthony Lau - Winter Horseman
Egy különleges alkalomra egy különleges képességekkel bíró fotós is szükségeltetik, hogy megörökítse a nagy pillanatot, az örömteli eseményt. Mert manapság már nem elég egy fal elé állítani a fiatal párt, hogy szemtől szemben lőjünk róluk pár szokványos, de unalmas képet, ami az emlékkönyvekbe még elmegy, a közösségi oldalakon villogáshoz azonban édeskevés.
Ennek okán az esküvői fotósok közt is nagy versengés, az élelmesebbek mindent megtesznek azért, hogy kitűnjenek a többi közül, és ők készítsék el a legszebb, a legérdekesebb és legegyedibb esküvői fényképeket, még ha ezért komoly áldozatokat is kell vállalniuk. Némelyik fotós, ha kell, sárban fetreng, vízbe ugrik, fára mászik, vagy valaki más nyakában egyensúlyozva keresi meg a legideálisabb beállítást, sőt akár az életét is kockáztatja egy-egy jó képért, nem félve senkitől és semmitől. Ez az igazi elhivatottság, ami a falra kiakasztott esküvői fényképek láttán már senkinek sem jut eszébe... Egészen mostanáig, most ugyanis bekukkanthatunk kicsit a kulisszák mögé. Esküvői werkfotók következnek, amikből kiderül, mennyi verejték, türelem, bátorság, erőfeszítés és nem utolsósorban őrültség kellhet egy-egy jól sikerült fényképhez.
Az orlandói Celina Ortiz szuper közös hobbit talált maguknak a férjével: az utcákat járva kidobott tévékből szedik össze a réz- és alumíniumhuzalokat, és gyönyörű medálokat és fülbevalókat készítenek belőlük. Az újrahasznosított ékszerek fő motívuma az életfa, amit az összegyűjtött drótokból alakítanak ki, az alapot pedig valamilyen féldrágakő szolgáltatja, például türkiz vagy opál, amitől még tetszetősebb, pszichedelikus kinézete lesz az elkészült daraboknak. Az egyszerű ötleten alapuló, mégis gyönyörű és egyedi ékszereket 40 és 70 dollár között árulják az Etsyn a készítők, így téve újra pénzzé mások kidobott szemetét.
Az atlantai fotós, Stephen McMennamy saját fényképeinek adott új, szürreális értelmet azzal, hogy kettévágta, majd ügyelve a pontos csatlakozásra, újra összeillesztette őket – persze nem a levágott párjukkal, hanem mindegyiket egy másik, hasonló színvilágú, de különböző tematikájú darabbal. Az illesztéket szándékosan meghagyta, hogy látszódjon a turpisság.
A kombóképeknek nevezett alkotásokon így igencsak meghökkentő jelenetek jönnek létre: a füstölgő gyárkémény egyszer csak egy égő cigarettába megy át, a targonca végére egy virsli nyársalódik fel, az ecset egy tál spagettiben végződik, a kutya testéből pedig fej helyett karfiol nő… Egyszerű hétköznapi tárgyak, jelenetek és élőlények kerülnek új kontextusba egymással a kiváló vizuális humorérzékkel bíró McMennamy keze által, kreatív módon, egyszerre látványos, mókás és szürreális végeredménnyel. Sok kép jön, készüljetek!
Keiko Masumoto munkái túllépnek a funkcionalitáson és öncélúan hirdetik a szépség diadalát. Ezek a tárgyak már nem használati eszközök, sokkal inkább szobrok, amelyekben nyomokban még fellelhető az eredeti rendeltetési céljuk, ez szolgáltatja ugyanis az alapot a munkákhoz.
Ám az előbb Kiotóban, majd Londonban kerámiát tanuló japán művész nem közönséges agyagedényeket készít, azokat látszólag véletlenszerűen kiválasztott egyéb tárgyakkal, állatokkal és épületekkel ötvözi, szobrokká avanzsálva így a műveket. A tányér itt már nemcsak egy tányér, hanem egy pagoda vagy repülőgép egyik meghatározó darabja is egyben, a hagyományos urna pedig egy több sávos alagutat rejt a belsejében, vagy épp egy polip csavarodik rá. Masumoto a tradicionális formákat és technikákat ötvözi a modernnel, az iparművészetet a képzőművészettel, a keleti gondolkodást a nyugatival, melynek végeredményei e furcsa hibrid tárgyak, melyek mindenképp kiemelik alkotójukat az átlagból.
Az amszterdami fotós, Aisha Zeijpveld nem egyszerű portrékat készít, képeiben mindig van valami csavar. Fotói a szürrealizmus jegyében születtek: magazincímlapokra szánt munkái több mint meghökkentők.
Kifacsarodik a valóság, mikor két láb nő ki a falból, ahogy akkor is, amikor valaki más árnyéka vetődik a modell mögötti falra. Még ha szokványos pózba is állítja alanyait, képeiről süt az abszurd. Ha kell különböző segédeszközöket is bevet a hatás elérése érdekében: hol tűzzel és füsttel, vízzel, papírlappal, tükörrel, vagy egy-egy megtévesztő sminkkel és frizurával, furcsa beállításokkal, hol pedig több kép kivágásával vagy egymásra montírozásával nyerik el végső formáit fényképei – szigorúan manuálisan összeállítva, mellőzve a Photoshop használatát. Semleges színű hátterek elé állított modelljei különleges pózokban, önmaguk groteszk paródiájaként jelennek meg, mintha csak egy álomból léptek volna elő. Fotóin egy dolog közös csupán, hogy témájuk mindig az ember, a többi viszont csak illúzió.
A török Garip Ay egy hihetetlenül látványos tradicionális festési technika, az ebru nagymestere, amit magyarul talán a márványozás szóval fejezhetünk ki a legjobban, és nem mellesleg a fazekasok (sőt, a cukrászok) számára sem ismeretlen fogalom, az eljárás lényege ugyanis, hogy szétfolyatják a festéket, és abból ecsettel kihúzva alakítják ki a mintát.
A festék szétfolyását természetesen még jobban segíti, ha nem szilárd felületen próbálkozunk, ahogy teszi azt Garip Ay is, aki a vízre festi rá elképesztő kézügyességgel főként hagyományos török mintákból építkező képeit, majd egy papírlapot húz végig a víztükrön, így „nyomtatja ki" az elkészült műveket. Az ebru jelentése egyébként felhő, mert a szétfolyó foltok leginkább erre emlékeztetnek, és gyakran használt technika volt anno a törököknél, akik általában könyvborítókat díszítettek így. Garip Ay nagymestere ennek a festési módszernek, ami nemcsak a törököknél, de még keletebbre, például Japánban is ismert. Most két kép elkészítését is megnézhetitek videón a hajtás után, az egyik egy hagyományos török minta, a másik pedig Van Gogh Csillagos éj című festményének vízi reprodukciója, illetve a videók előtt láthattok még egy kisebb válogatást a művész munkáiból.
