Hol van az megírva, hogy a művészet csak az emberekhez szólhat? A magát művészként és feltalálóként definiáló, brit Dominic Wilcox e gondolat mentén rakta össze a világ első kutyáknak szóló interaktív kiállítását, melynek célja, hogy bátorítsa a gazdikat, hogy minél több időt töltsenek együtt kedvenceikkel. A mögöttes szándék dicséretes, a gazdival töltött közös önfeledt pillanatok valóban sokat jelentenek egy kisállatnak. De most őszintén, kell ehhez egy külön spéci kiállítás?

A Play More címet viselő londoni tárlat anyaga a szervezők szándékai szerint teljes mértékben a kutyák igényeihez igazodik, így minden kiállított darab vagy mentális, vagy fizikális igénybevételt követel meg a négylábú látogatóktól. Legyen az egy száraz tápot rejtő labdákkal megtöltött medence, amely ugrálásra ösztökél, vagy egy etetőtálakból kialakított szökőkút, ami a vizet kedvelő ebeknek kedvez, itt minden a kutyákról szól. A kifinomult szaglószervű állatoknak néhány falra aggatott sonkával, illetve egy nyitott kocsiablak szimulátorral is készültek Wilcoxék, amelyen keresztül büdös cipők és nyers hús illata terjeng. Egyébként mekkora ötlet már ez! Mondjuk, ehhez tényleg nem szükségeltetik szimulátor. Elég sétálgatni ebünkkel a városban, és beszívni a szagokat… Igaz, itt koncentráltan található meg minden, egy terembe zárva, de gyanítom, a művészet ilyetén szintjét inkább a gazdik értékelik, akik remélhetőleg veszik a poént, és nem friss levegő után kapkodva, hanem mosollyal az arcukon hagyják ott a látványosságot. A kutyatárlat amúgy nagyon állat, vannak falra akasztott képek is, meg mozgóképes installációk, utóbbiak talán még le is kötik a kis látogatók figyelmét, a videóban látható, illedelmesen festményt nézegető kutyapár viszont, erős a gyanúm, hogy nem a képet csodálja épp és beszéli meg az ott látottakat, sokkal inkább valami rosszban sántikál.

Generációk jönnek, majd lépnek az öregedés útjára, hogy aztán átadják helyüket a fiatalabbaknak, és ez újra és újra így megy tovább. A Sziget (és Gerendai Károly) azonban öröknek tűnik, hisz 1993-as indulása óta még mindig, több mint húsz évvel később is létezik és ezerrel dübörög a fesztivál. Ez bizony nagy szó!

Igaz, sokkal nagyobb lett és puccosabb is, zeneileg meg full main stream az egész, de ha egyszer voltál kint, nem tudod nem szeretni a legnagyobb magyar fesztiválunk fergeteges hangulatát. Bár már nem jönnek szembe folyton ismerősök, nincsenek alterosok, metálosok, krisnások és punkok, a darkok sem hőbörögnek, ha tág pupillájú, jól szituált fiatalok, ahogy akkoriban hívták őket, „technósok” érkeznek neonszínű rudakkal a kezükben, hogy a party sátor felé vegyék az irányt, a „Gerappa” kiáltás is már csak egy bizonyos kor felett mond valamit a résztvevőknek, arról nem is szólva, hogy a napi jegy sem pár száz forintba kerül, mint anno, a fesztivál mégis túlélte az elmúlt évtizedeket, és jobban pörög, látványosabb és sokrétűbb, mint valaha, hatalmas koncertsátrakkal várva az évről évre ide zarándokoló, zömmel külföldi tömeget.

Apropó sátor, na, ott tényleg elviselhetetlen a tömeg, nagy melegben meg még a ponyváról is izzadtság csöpög, ennek köszönhetően, meg a túlszabályozott ki- és bejutásnak hála a koncertek élvezhetősége konkrétan szinte lehetetlen, hisz nemcsak az ájulás kerülgeti az embert a zárt helyen, ha egyáltalán bejut a félmeztelen, csatakosra izzadt fesztiválozók közé, de még a zenéből is csak a basszus jut el a füleihez. Öregszünk, na, egyre fontosabb a kényelem és a minőség! De ebben a fesztiválban nem is ez a lényeg, a Sziget az Sziget, amit legalább egyszer az életben mindenkinek ki kell próbálnia. Hogy miért? Hogy átéld a Sziget-fílinget, hogy gyalogolj, hogy sorban állj, hogy ugrálj, hogy bolondozzál, hogy rácsodálkozz, hogy beszélgess, hogy ismerkedj, hogy igyál, hogy nevess… Íme, az idei fesztivál leghangulatosabb Sziget-képei a fesztivál honlapjáról – sajnos a fotósok nevét nem tüntették fel, pedig nagyon ott vannak a szeren… Peace, love és happiness következik a javából!

Celebmacskák, rettegjetek! Új vetélytárs tűnt fel a színen Jiff, a pomerániai törpespicc személyében, aki számára nincs lehetetlen. A színészként és modellként egyaránt tevékenykedő kutyus – legismertebb alakítását Katy Perry Dark Horse című videoklipjében nyújtotta - kétszeres Guinness-rekorder: ő ugyanis a leggyorsabb mellső lábú és a leggyorsabb hátsó lábú kutya is egyben.

Jiff apró termetével és bogyó szemeivel pont úgy néz ki, mint egy élő plüsskutya, gazdája szerint ráadásul nemcsak cuki, de hatalmas egyéniség és óriási tehetség is. Tud például hátrafelé sétálni, kúszni a padlón, de takarótekerésben is ott van a szeren, és még gördeszkázni is szokott. Igazi multitálentumról van szó tehát, aki mindenekelőtt elképesztően aranyos, és majd’ 3 millió követőjével elég nagy sztárnak számít az Instán.

Ha Budapestről kéne klassz köztéri szobrokat megemlítenem, kapásból csak Wagner Nándor 2010-es művét, a Filozófiai kertet és az Ibis Hotel tetején található alkotást, Madarassy István lebegő bronzszirénjét tudnám felsorolni. Igaz, ott van még a városligeti Anonymus szobor is mint ikonikus pesti látnivaló, amelytől nem messze egy gerillaakció során a Vajdahunyadvár falára került Drakula-fejszobor is található, de ennek inkább az idekerülése érdekes, semmint maga a szobor. Mondjuk menő - bár kissé idejétmúlt - a Hősök tere is a szobraival, de az túl monumentális munka, most ennél valamivel kisebb és emberközelibb alkotásokról lesz szó.

Lehet, hogy akadnak még a felsoroltakon kívül is figyelemre méltó munkák a városban, de nem túl sok, az kétségtelen. Látványos és ötletes szobrok helyett van viszont Blikket áruló fiú a Hild téren, csendőr a Bazilika előtt, meg gyerekekkel focizó Puskás Öcsi Óbudán. Ebben a műfajban, vagyis az életnagyságú szoboralakok világában még a jobbak közé tartozik a Kossuth téri Nagy Imre-emlékmű és a Pál utcai fiúkat ábrázoló alkotás a Práter utcában, de itt nagyjából tényleg ki is fúj a dolog. A világ természetesen ebben is előttünk jár, és simán agyonveri kreativitásban a fent említett magyar köztéri „remekeket”. A legmenőbb szobrok mind tudnak valami pluszt, mozgást ábrázolnak, beleolvadnak a környezetükbe, vagy épp kihangsúlyozzák annak sajátosságait. A mi budapesti szobraink nem ilyenek, kivéve kettőt, Hervé-Lóránt Ervin füvesített alkotását, ami ugyan csak ideiglenesen volt látható néhány éve a Széchenyi István téren, majd lecserélték egy nagy felháborodást kiváltó, Robert Capa leghíresebb képét, A milicista halálát felidéző alkotásra, hogy aztán azt is eltüntessék, illetve a Duna-parti cipőket, melyeket szintén beválogattak a világ legmenőbb köztéri szobrai közé. Mondjuk ez a Bored Panda készítette lista is szubjektív kissé, hiszen a brüsszeliek csendőrszobra csak annyiban menőbb, mint pesti rokona, hogy épp akció közben ábrázolja a rend őrét.

Nagy-Britannia

Nem is olyan nagyon rég még a világ legtermészetesebb dolga volt látni naplemente után az éjszakai égbolt csillagait, ma már viszont kiváltságnak számít találni egy fényszennyezéstől viszonylag mentes helyet, ahol nem csupán néhány csillag csillan fel itt-ott haloványan az égbolton, hanem feltárul előttünk az univerzum Földünkről megfigyelhető szelete.

Sriram Murali rövidfilmje a fényszennyezés nyolc különböző szintjének bemutatásával jól érzékelteti, milyen gyönyörűségtől fosztjuk meg magunkat éjjelről éjjelre. Az első felvétel a hatalmas fényt kibocsájtó kaliforniai San Jose városában, míg az utolsó az ugyancsak Kaliforniában található Halál-völgyében készült, távol az emberektől és a nagyvárosok mindent eltakaró fényburkától. Ég és föld a különbség a két felvétel között, még ha ez a szóvicc kissé erőltetett is. Vakokként élünk a saját bolygónkon, és fogalmunk sincs arról, valójában mi vesz minket körül.

Az argentin Alejandro Burdisio retrofuturista repülő járgányai egy alternatív dimenzióba kalauzolnak minket. Az egyetemes popkulturális utalásokat sem nélkülöző képsorozaton kissé lepukkant veteránjárművek repkednek a város felett aljukon kilógó kábelekkel, így természetesen az autósok kiszolgálóegységei, a szerviz, a benzinkút és az útszéli büfé is jóval a föld fölött várják klienseiket.

A vintage öltözékeket viselő sofőrök mintha csak Marc Caro és Jean-Pierre Jeunet filmjeiből léptek volna elő, ugyanakkor nemcsak az Elveszett gyerekek városa és a Delicatessen című francia mozik képi világa juthat eszünkbe a művek láttán, de az ugyancsak francia Az ötödik elem hangulata is tetten érhető itt-ott, ahogy a japán rajzfilmek és videojátékok képi világa is visszaköszön a rajzokon. A legnagyobb hatást azonban feltehetőleg a steampunk stílus gyakorolta Burdisióra, aki különleges, maga teremtette, karikatúraszerű világában a villamos-, a vonat- és a hajóközlekedést is a levegőben képzelte el.

A gombafélék minden bizonnyal bolygónk legfurcsább élőlényeinek egyikei, melyekről köztudott, hogy spórával szaporodnak, valamint hogy különálló csoportot alkotnak az állatok és a növények között. Számtalan gombafajta létezik, melyből kb. 100 ezret ismerünk, ám becslések szerint ennél jóval több, akár 1-5 millió különböző faj is létezhet a Földön, melyek mind méretben, mind formában, mind színben hihetetlen változatossággal fordulnak elő.

A világ minden táján megtalálható gombafélék egy része ehető, mások hallucinogéneket vagy halálos mérget rejtenek, ám ezen tulajdonságaik eltörpülnek legfontosabb feladatuk, a növényi eredetű szerves anyagok lebontása mellett, melynek köszönhetően jelentős szerepük van az élet körforgásának fenntartásában. A gombák közt akadnak igazi óriások is, ám legtöbbjük olyan apró, hogy szabad szemmel nem is látható. Sajnos, mert lenyűgöző formavilág és színgazdagság jellemzi őket, ám a gombákról elképesztő szépségük ellenére mégis csak nagyon-nagyon keveset tudunk. Most azonban tágíthatjuk valamelyest ismereteinket, ugyanis ebbe az előttünk sokszor láthatatlan, ám annál varázslatosabb mikrovilágba kalauzol minket az ausztrál Steve Axford fotós gombákról készült gyönyörű fotósorozatával, bámulatos részletességgel mutatva be bolygónk egyik legérdekesebb és „legföldöntúlibb” külsejű élőlényeit.

Az X-akták óta tudjuk, hogy az igazság odaát van, de van az úgy néha, hogy a dolgok valódi lényege az egyszerű halandók előtt is felfedi magát. Meglehetősen torzak vagyunk ugyanis kívül és belül is, és bár utóbbit eddig is tudtuk, hisz mindenki látja, milyen beteg világban élünk, "igazi" külsőnkről viszont most rosszul sikerült panorámafotók rántják le a leplet, és mutatják meg, hogy valójában minden sokkal szürreálisabb körülöttünk, mintsem azt elsőre gondolnánk. A bénán sikerült fotósoknak és a Google Mapsnek hála pedig még csak tudatmódosító sem kell hozzá, hogy szembesüljünk ezzel az eddig ismert világképünk elemeiből építkező, mégis alapjaiban más valósággal, mely meglehetősen bizarr, mégis roppant szórakoztató.

Repülnek, futnak, úsznak, átadva magukat a szabadság érzésének. Sayaka Ganz a mozgásban lévő állatok dinamikáját ragadta meg különlegesen szuggesztív szobrain. Műveivel azt szerette volna bemutatni, mit érezhet egy ló vágtázáskor, ahogyan végigsuhan a szél a sörényén, vagy hogy milyen lehet egy delfinnek úszás közben, miközben a bőrét hullámok és a napfény simogatja.

Csak ha közelebb lép a látogató, veszi észre, hogy a falakból kiugró, illetve a mennyezetről függő szobrok valójában mind újrahasznosított műanyagból készültek, ezen belül is leginkább konyhai eszközökből, salátáskanalakból, villákból, tojástartókból, melyeket használtan vásárolt a művész, illetve gyűjtött be a családtagoktól és barátoktól, majd festett le és hajlított a kívánt formára. A jelenleg az USA-ban tanító japán szobrásznő úgy viszonyul a műanyageszközökhöz a munkája során, ahogyan Van Gogh kezelte ecsetet, apró részecskékre bontja az egészet a pillanatnyi élmény által vezetve, mely csak akkor áll össze egésszé, ha távolról nézünk a műre. Innen jön önnön stílusdefiníciója is, a 3D-s impresszionizmus, mely túlmutat a szimpla művészeten és egy fontosabb mondanivalót is közvetít: a környezetünk védelmét.

A krakkói Laura Makabresku nőket madarakkal ábrázoló fényképeit átjárja a középkor és a viktorianizmus misztikus, halálvágyó hangulata. Szűz Mária-festményekről ismerős fátylak, könnycseppek, archaikus, illetve vintage ruhák, elmosódott, arc nélküli alakok fokozzák tovább a szomorú hangulatot, mintha csak egy gót banda lemezborítójához készültek volna a fotók.

A sötét tónusú képekről sugárzik a halál és veszteség okozta fájdalom, életünk legkínkeservesebb pillanataival szembesítve minket. A síró nők alakja egyértelműen a bánatra és gyászra utal, de a madarak sem véletlenül kerültek a kompozícióba, hiszen e repülő lények a legősibb kultúrákban a lélek szimbólumai voltak, akik átvitték a holtakat a túlvilágra, és képesek voltak vissza is térni onnan. A holló, a varjú és a bagoly, bár rendkívül intelligens állatként él a köztudatban, sok helyen mind a mai napig vészmadárnak számít, feltűnésük többek szerint balszerencsét jelent. Edgar Allen Poe sem véletlenül intézte híres sorait épp a baljóslatú hollóhoz, kinek örökségét most Laura Makabresku viszi vizuálisan tovább. Ha van benned egy leheletnyi darkság és dekadens hajlam, értékelni fogod a képeit!

S ahogy guggolt zordon ében méltóságu tollmezében,
Gyászos kedvem mosolygóra váltotta a vén madár -
S szóltam: "Bár meg vagy te nyesve, jól tudom, nem vagy te beste,
Zord holló vagy, ős nemes te, éji part küld, vad határ,
Mondd, mily néven tisztel ott lenn a plútói mély, vad ár?"
              S szólt a Holló: "Soha már."