2016-ra eljutottunk odáig, hogy már a macskák is követik az aktuális divattrendeket. Lilly, a New Jersey utcáin kóborló, majd négy hónaposan új gazdára lelő nősténycica sem tudott ellenállni a jelenleg is hódító, vastag szemöldök divatjának, és Cara Delevingne nyomdokaiba lépve messziről elkerüli a cicakozmetikusát, hogy dús és sötét szemöldökét még véletlenül se érje bántódás. A szigorú tekintetű macska egyesek szerint a brit topmodell helyett inkább Eugene Levyre hasonlít… Hát, nem tudom, mindenesetre a megacuki Lillynek jó esélye van rá, hogy hatalmas netes sztár váljon belőle. Van már Instagram-oldala is, ahol szép számmal gyűlnek a követők.

Párizs a világ egyik legszebb és legelbűvölőbb városa olyan, mindenki által ismert nevezetességgel, mint az Eiffel-torony, a Szajna, Notre Dame, a Louvre vagy a Champs-Élysée… Ám ez csak a jéghegy csúcsa, és mint a legtöbb város, Párizs is jóval többet tartogat annál, mint amit az útikönyvek borítóján látunk.

A város különleges hangulatát és egyediségét ugyanis a benne élő emberek és a sokat látott, viharvert falak mögött rejlő történetek, a kis üzletek tulajdonosai és a családi vállalkozások, tehát a helyi lakosok adják. Ékszerészek, cipészek, pékek, szabók, borbélyok, cukrászok, könyvárusok, virágosok, gyógyszerészek, optikusok és régiségkereskedők folytatják akár évszázadok óta az egykor elkezdett családi hagyományt, kis üzleteik pedig nemcsak a múlt mementóiként és a plázák ellenpontjaként maradtak fent és viszik tovább az olykor már a kihalás szélére kerülő szakmákat, de virágzó ékszerdobozként tündökölnek Párizs utcáin, és szépen felújított, hívogató kirakatokkal, valamint különleges, személyes hangulatú kiszolgálással csábítják a vevőket, ezzel is tisztelegve őseik munkája és a saját szakmájuk előtt. Egykor Budapest is ilyen volt, ma azonban már csak elvétve találni hasonló igényességgel felújított vagy karbantartott pesti boltocskát. Nézegessük hát Sebastian Erras képeit, akit Velencében, Barcelonában és Londonban készült, különleges padlókat megörökítő fotósorozatai után kértek fel a feladatra, hogy ezúttal Párizs kis üzleteit örökítse meg a kamerájával.

A nyúl kis túlzással bármilyen háziállatnak elmegy, köszönhetően annak a színbéli változatosságnak, amelyben ez a faj előfordul. A brit fotós, Mark Taylor képeiből legalábbis ezt szűrhetjük le… Na jó, nem egészen erről szól ez a fotósorozat, hanem arról, hogy bizonyos háziállatok bundája a faji különbözőségük ellenére mennyire harmóniában van egymással. A nyúl tűnik a Jolly Jokernek mind közül, mert kutya, macska, őzike és tengeri malac mellett is remekül mutat, csak találni kell mellé egy hasonló bundázatú egyedet. Cuki állatpárok következnek, akiknek a bundája – vagy annak teljes hiánya - mind színben, mind mintázatban nagyon hasonló. További fotók a Warren Photographic oldalán.

Létezik egy fesztivál, ahol még tudatmódosítót sem kell használnod ahhoz, hogy keményen hallucinálj. Elég kinyitni a szemed – már amennyire a sivatagi homok elleni védőfelszerelésed engedi –, és máris egy szürreális mesebirodalomba csöppensz, mintha csak egy steampunk videojátékban kalandoznál virtuálisan, csak ez nem játék, hanem a valóság. Igen, természetesen a Burning Man fesztiválról van szó, ahol csak az nem tud jó képet készíteni, aki nem akar.

Victor Habchy-nak szerencsére nincs ilyen problémája. A párizsi székhelyű fotós 2014 óta vesz részt a fesztiválon és örökíti meg a művészeti happening korántsem szokványos látványosságait és eseményeit. Habchy képein jól látszik, hogy a sivár és halottnak tűnő Nevada sivatag hogyan telik meg a művészek keze által élettel, posztapokaliptikus körítést adva ezzel a több napos féktelen örömünnepnek, melynek végén – innen a fesztivál neve is – minden évben lángba borul egy emberszobor a rendezvény zárásaként. „Soha életemben nem tapasztaltam meg több szeretetet, több szabadságot és az önkifejezés eme széles tárházát. A Burning Man a kollektív tudatalattink megtestesülése, egyben egy utópia, ahol az emberek egy közösség részeként egymással összedolgozva azon igyekeznek, hogy jobbá tegyék a világot maguk körül” – mesélt benyomásairól a fotós. A probléma csupán az, hogy az utópia sosem a valóság, tökéletes emberi társadalom pedig nem létezik, így nem meglepő az sem, hogy Burning Man is, miután felkapott lett, gyorsan a hanyatlás útjára lépett, és ezáltal épp a saját eszmeiségét hazudtolta meg. Habachy képein azonban mindennek nyoma sincs, ő úgy örökítette meg a fesztivál történéseit, ahogyan azt a szervezők láttatni, mi pedig látni szeretnénk.

Hogy hogy néznének ki az állatok, ha az emberszabásúakhoz hasonlóan nekik is elöl lenne a szemük? A válasz nagyon egyszerű: hülyén! Vagy mondjuk inkább, hogy ijesztően hülyén... Vicces válogatás következik csodás Photoshop-megoldásokkal a Bored Panda anyaga nyomán, egy Reddit-felhasználó és a Mashable jóvoltából. Előre is bocs...

Mindig érdekes mások magánéletébe bepillantani és látni, hogy a világ milyen sokszínű. Most az Y generáció tárja fel előttünk legbensőbb titkait, köszönhetően John Thackwray dél-afrikai fotósnak, aki nagy tervekkel és ambícióval felszerelkezve indult világ körüli útra 2010-ben, hogy nekikezdjen egy különleges fotósorozatnak, a My Room Projektnek. A célja az volt, hogy megismerje és bemutassa, milyen más és más körülmények között élnek és alszanak az emberek a Föld különböző vidékein.

Utazásai során 55 országba jutott el, mindenhol figyelt, látott és ismerkedett, aminek meg is lett az eredménye, hiszen számtalan hálószobába engedték be őt a helyiek. Ezeket aztán felülnézetből, a szoba lakójával együtt - nem minden sztereotípiától mentesen ugyan, de - hihetetlen részletgazdagsággal meg is örökítette a kamerájával. A kaland Párizsból indult, ahol barátok osztották meg vele elsőként az életterüket, beengedve őt az intim szférájukba, Thackwray aztán Teherántól, Tokión és New Yorkon át Nepálig a világ számtalan pontján megfordult, rengeteg fiatallal elegyedett szóba, akik a hálószobájuk mellett bepillantást engedtek neki az egyes népek eltérő kultúrájába és gondolkodásmódjába is. Fotóalanyai mind hozzá hasonlóan a nyolcvanas évek szülöttei, így a sorozat saját generációja álmait, reményeit, szokásait és élettereit tárja elénk.

PEMA – Katmandu – Nepál

Nagyon menő dolog manapság a 3D nyomtatás, nem véletlenül, hiszen nemcsak innovatív technológiáról van szó, de számtalan lehetőséget is magában rejt, és teszi mindezt a varázslás illúzióját keltve, azáltal, hogy a semmiből egy kézzelfogható valamit állítunk elő.

Persze vissza is lehet élni ezzel a hatalommal, amit egyetlen egy dolog tart féken csupán: az eljárás magas költségei. Nem mindenkinek futja ugyanis 3D nyomtatóra, vagy a talán még királyabb 3D tollra, de a szegény embert sosem kell félteni, mert sufnituningban mindig is ott volt a szeren. A dán grafikus, HuskMitNavn most bemutatja az eljárást, aminek segítségével bárki készíthet otthon 3D-s nyomtatványokat. Nem kell ide semmilyen drága holmi, csak egy papír, egy filctoll, emberi kezek no meg persze a varázsszó: a kreativitás. És nicsak, a tér máris meghajolt, a 2D-s papírból némi hajtogatás után háromdimenziós alkotás született… Ennyi az egész, lehet utánozni bátran!

Amióta olvastam a Dragonlance krónikák első kötetét, Az őszi alkony sárkányait, egy fába épített házikóra vágyom, olyasmire, amilyen a könyvben szereplő Otthon nevű fogadó is volt. „Az eleven fa, amelybe építették, vénséges ágaival szeretve ölelte körül falait, eresztékeit pedig olyan gondosan illesztették az ágakhoz, hogy senki sem tudta volna megmondani, hol ér véget a természet műve, és hol kezdődik az emberé.” Ez a fogadó jutott eszembe akkor is, amikor megláttam Hiroshi Nakamura 300 éves kámforfára épített teaházát, amely, tériszony ide vagy oda, elképesztően hívogató.

A japán építész azonban nem Margaret Weis és Tracy Hickman fantasyjéből merítette az inspirációt, sokkal inkább a varjak ragadtak meg a fantáziáját, nekik is elsősorban a fészkük, melyben vállfákhoz hasonlító háromszög alakú elemek kapcsolódnak össze egymással. A csodás kilátással bíró építmény, amely egyébként 10 méterrel a föld felett található, végül e szerint a módszer szerint készült el, a madárfészkek struktúráját követve, amely így nemcsak hihetetlenül erős lett, de könnyen szét is szerelhető. E technika továbbá arra is alkalmas, hogy a teaházat tartó fában a lehető legkevesebb kár keletkezzen az építkezés során, fontos cél volt ugyanis, hogy a növény megőrizze az integritását. Nemcsak a váz szerkezete illeszkedik azonban a fához, a teaház belső terét a fa törzse szeli át, bútorai pedig göcsörtös ágakból készültek, még hangulatosabbá téve ezzel az egész építményt. A teaház amolyan vendéglő a világ a végén - Douglas Adams után szabadon -, mely a japán Shizouka tartományban, a KAI Atami üdülőhelyen található, és ha neked is tetszik, további képeket is nézegethetsz róla az építész honlapján.

„Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. (...) Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra." /Weöres Sándor/ Vagy mégsem? Van az úgy néha, hogy az ég van a lábunk alatt... Profi ügynökségi fotósok munkái következnek a világ minden tájáról, a közös pont a tükröződés … A képeket a Boston Globe válogatta össze. Még több fotó ezen az oldalon >>

Peking - Ng Han Guan/Associated Press

Magányosan, kutyákkal vagy többedmagukkal sétálgató nagyvárosi emberek töltik el aktívan a szabadidejüket épp a friss levegőn, sportolnak, vagy sietnek céltudatosan keresztül a parkon. Mindezt egy kívülálló szemszögéből, egy távoli perspektívából láthatjuk a brit Emma Haworth akvarelljein, mintha csak egy közeli domboldalból tekintenénk le a tájra.

A festőnő a négy évszak és a különböző napszakok eltérő színeit és hangulatát próbálja megragadni és élethűen visszaadni a képein. Mintha csak a Central Parkot látnánk, azonban ez az egész csak fikció, ami valós elemekből építkezik ugyan, de igazából nem létezik, vagyis nem pont így létezik, mint a képeken. Haworth munkamódszere ugyanis az, hogy különböző időpontokban járja az utcákat és parkokat, és módszeresen fényképezi mindazt, ami megragadja a figyelmét: embereket, állatokat, fákat, az eget... Majd az apró részleteket összerakja egy egésszé, és így születik meg benne egy saját, kitalált város képe, amire az ő szemén keresztül most mi is rátekinthetünk. A festmények aprólékos jelenetei, mozgásban lévő, bár kissé elnagyolt alakjai és élénk színei egy kicsit a naiv művészetre, de a rendezett kompozíciók okán talán még inkább a németalföldi festők képeire emlékeztetnek, a táj és az ember teljes harmóniáját közvetítve felénk.