Üdvözöllek Thiago Bianchini brazil illusztrátor pontokból felépített, fekete-fehér univerzumában! A dupla expozíciós fotók – az a fényképezési eljárás, amikor egyetlen filmkockára egyszerre két kép kerül – ihlette rajzokon egy mesebeli világba csöppenünk, ahol az erdőnek és az állatoknak is lelke van.

Bianchi, mint olyan sokan, a természetből merít témát, képein a vadvilág, a fák, a hegyek és a csillagos ég egyszerre vannak jelen egy kiemelt figura, rendszerint egy állatalak körvonalával határolva. A művész célja, hogy felnyissa a városi emberek szemét és ráirányítsa a figyelmüket az őket körülvevő élővilág szépségeire. Az aprólékosan kidolgozott grafikák pici fekete pontocskákból állnak össze, mely technika nagyfokú precizitást és türelmet igényel, olyannyira, hogy bár viszonylag egyszerű rajzoknak tűnnek, egy-egy mű elkészítése mintegy négy órába is beletelik.

Nehéz a divattervezők élete, mert elvárják tőlük, hogy mindig valami újjal és friss ötlettel álljanak elő, ám a divatszakma sokat látott öregjei már szinte mindent kitaláltak, ami csak egy tervező eszébe juthat és amit ruha vagy kiegészítő gyanánt magukra vehetnek az emberek.

Megalkották hát az haute couture fogalmát, hogy azok is szerephez jussanak, akiknek nem célja a hordható darabok készítése. Így született meg a divat egy új, művészi szintje, ahol már sokkal inkább műalkotásokról vagy ruhakölteményekről beszélhetünk, mintsem klasszikus értelemben vett öltözködésről, utóbbi célja ugyanis egyáltalán nem a feltűnősködés, hanem az időjárás viszontagságai és a kíváncsi tekintetet ellen való védekezés – legalábbis Ádámot és Évát még ez motiválta a bűnbeesés után. A lehetőségek tárháza azonban ezen a fronton is véges, és még a hordhatatlan ruháknál is van lejjebb, ez a viselésre szándékosan alkalmatlan holmik terepe. Az olasz Mathery stúdió tervezői is erre az útra tévedtek, amikor Together címmel elkészítették saját kollekciójukat csupa abszurd, semmire nem jó darabbal, remekül szemléltetve nekünk, milyen az, amikor a dizájn és a funkcionalitás egyáltalán nem találkozik egymással. Így született meg a patkó alakú cipőpár, az összevarrt szárú nadrág, vagy a világ legfurcsább baseballsapkája, a szatyorként is funkcionáló sálról pedig inkább ne is beszéljünk… Persze mindez csak vicc, a tervezők természetesen nem gondolták véresen komolyan a dolgot, céljuk sokkal inkább a szórakoztatás és a meghökkentés volt, szembesítve minket saját groteszk világunkkal.

3D-hatású Van Gogh-képek járják körbe néhány napja a netet, páran arra vállalkoztak ugyanis, hogy Photoshoppal nyúlnak hozzá a híres festő ismert műveihez, és az eredeti festményekre nem jellemző módon újfajta mélységet adnak ezzel az alkotásoknak.

A legjobb Van Gogh-feldolgozásokat egy MelonShade nevű Reddit-felhasználó követte el, aki a makett effekt (tilt-shift) alkalmazásával emelte ki a térből Van Gogh képeinek központi elemeit, és keltette életre a festmények történéseit, mintha csak egy mozgókép egy-egy kimerevített pillanatát látnánk. A Van Gogh-ra jellemző lendületes és szaggatott ecsetkezelés egyébként magában hordozza, hogy mozgalmas hatásúak legyenek a festmények. Nem véletlen, hogy többeknek is a filmszerűség jut róla eszébe. Például  Dorota Kobiela és Hugh Welchman filmeseknek is, akik Loving Vincent címmel már jó ideje készítik önkéntesek segítségével az első festményanimációs Van Gogh-mozit a művész képei alapján, melyre a Kickstarteren gyűjtötték össze a pénz. A film első előzetese idén februárban jött ki, ezt láthatjátok MelonShade munkái után.

Serge Najjar libanoni ügyvéd szenvedélye a fotózás - úgy tűnik, ügyvédéknél ez már csak így megy. Najjar nem megy messze a témáért, ha fotózásról van szó, elsősorban ugyanis saját szülővárosát, Bejrútot örökíti meg a fényképein, annak is leginkább a geometrikus alakzatokkal operáló modern épületei, illetve annak bizonyos részletei ragadják meg a figyelmét.

Ha távolról nézed, lehet, hogy csak egy ormótlan betonhalom tárul eléd, a részletekben azonban kincsek rejlenek. Elég egy jó nézőpont, meg persze ideális fényviszonyok, és már nem is tudod, hogy mi vízszintes és mi függőleges, mi sík és mi domború. A geometriai formák és a szigorú vonalak ridegségének ellenpontjaként, valamint a minimalista hatást fokozandó emberalakok is feltűnnek a kompozíciókon, még jobban kihangsúlyozva ezzel a kontrasztot élő és élettelen, illetve szabályos és szabálytalan formák között. Látványos és festményszerű fotók ezek itt-ott tetten érhető közel-keleti hangulattal, melyekre az internet népe is felfigyelt, 75 ezer követőt hozva Najjarnak az Instagramon.

A kenyér a túlélés záloga és az élet szimbóluma. Nincs is abban semmi meglepő, ha valaki rajong az éltető kenyérért. Ám ha ez a valaki Salvador Dalí, a híres szürrealista művész, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a szimpla rajongásnál többről van szó. Dalí ugyanis nemcsak egy ételt, hanem magát a fogyasztói társadalmat látta a kenyérben, amit úgy falnak az emberek, akárcsak az ő műveit.

London világváros, Európa egyik legfejlettebb, ha nem a legfejlettebb nagyvárosa, telis-tele régi és modern ikonikus épületekkel, melyek szabályos mértani formák váltakozásából állnak össze egy nagy egésszé.  Ez ragadta meg a mérnöki családból származó ügyvéd, Tobi Shonibare figyelmét is, aki fényképezőgépével megszállottan járja a várost és örökíti meg szülővárosa építészeti kincseit.

Kedvenc témáját a felhőkarcolókkal zsúfolt londoni üzleti negyed csupa üveg épületegyüttesei szolgáltatják, melyek modern vonalvezetése mértani szabványokat követ. Shonibare ugyanis igazi megszállottja a geometriának, őt nem az épület egésze, hanem annak egyes elemei fogják meg igazán. Képeit különleges perspektívából készíti, a cél a szabályos mintázatok és a szimmetria felfedezése és megjelenítése. Legyen az egy metróalagút, egy irodaház vagy egy lépcsőház, klasszikus stílusú vagy új épület, Shonibare mindenben a mértani törvényszerűségeket keresi, és szinte mindig meg is találja. London építészetét világszínvonalúnak tartja, ezt szeretné bemutatni a fotóin is, túllépve a képeslapok sablonos beállításain, olyan nézőpontból tárva elénk a nyüzsgő nagyváros architektúráját, ahogyan azt csak ritkán látjuk.

Még néhány napig ugyan lehet nevezni a National Geographic Travel Photographer of the Year pályázatára, de már így is annyi gyönyörű képet küldtek be a fotósok, hogy igazán nehéz dolga lesz a zsűrinek, amikor ki kell választania a nyertest a május 27-ig beérkező pályaművek közül, melyeket három szekcióra osztva, a Természet, Emberek és Városok kategóriákban díjaznak. A fődíj egyébként egy hétnapos jegesmedve szafari. Nemrég e blogon is láthattatok már képeket az idei versenyzőktől, de a nevezési határidő előtt nem sokkal még beérkezett pár látványos utazási fotó, ezekből láthattok most egy második válogatást.

Yuval Ofek/National Geographic Travel Photographer of the Year Contest

Szörnyű, de már húsz éve annak, hogy a walkman és a vonalas telefon még menő holminak számított. Ugyanez igaz a videolejátszókra, vagy akár a sima kazettás magnókra is. Na és a kézi kamerák? Emlékeztek még arra, mikor a férfiak folyton ilyennel mászkáltak a nyaralásokon, ballagáson és minden fontosabb eseményen?

A CD felvirágzása is ekkor kezdődött, a walkman mellé megjelent a discman, és a Nintendo sem a filmgyártáson törte a fejét akkoriban, mert vígan megélt a játékgépek és a hozzá készült videojátékok eladásából. Ekkor kezdtek divatba jönni a kis színes tévék, megalapozva azt a trendet, hogy minden szobába kerüljön legalább egy tévékészülék. Az újságírók még nem a mobiljukkal rögzítettek hangot, erre ugyanis külön eszközük volt: a diktafon. A faxról a mai gyerekeknek fogalmuk sem nagyon lehet, a nyomtatók azonban túlélték, sőt, ma már 3D-ben is nyomtathatunk. És a mai tablet sem csak úgy a semmiből született, a palmtop kifejezés biztosan dereng még néhányaknak… Volt viszont már ekkor is notebook és személyi számítógép, szigorúan a gépházra helyezett monitorral, eddigre már a mosogatógépet is feltalálták, és a mikrosütő is létezett, igaz, még a nyolcvanas évek kockadizájnját követte a megjelenése. A fényképezésre ellenben külön eszközt használtak az emberek, mert hol volt még akkor a szuper fényképezős mobilteló… Az akkori csúcstechnológia ma már a múlt, húsz év alatt nagyot változott a világ. Ezt szemléltetendő, jöjjenek hát a legjobb vételek „nyugatról” 1994-ből, egy Reddit-felhasználó jóvoltából.

Május 19-én hatalmas street art fesztivál vette kezdetét Franciaországban. A Marseille Street Art Show immár harmadik alkalommal kerül megrendezésre a híres kikötőváros utcáin, egy csoportba gyűjtve a kortárs street art művészek színe-javát.

A Saint Laurent galéria által szervezett eseményre minden évben a legnagyszerűbb utcai művészek kapnak meghívást, hogy alkotásaikkal külső és belső falakat, tereket, épületeket díszítsenek fel egy nagyszabású szabadtéri kiállítás részeként. Idén többek közt INTI, Alexandre d'Alessio, Bustart, Dale Grimshaw, Diamond, Joachim Romain, Lapinthur, Nhobi, Olivia de Bona, Pokras Lampas, RNST Théo Lopez, Suriani, Remy Uno, Heng és Dire132 festi ki művészi igényű alkotásaival a falakat, és hagy lenyűgözően színes lenyomatot maga után. Kár, hogy nálunk nincs ilyen nagy jelentőséggel bíró fesztivál, mert felület itt is akadna bőven. Ahogy akad azért pár magyar civil társulás is szerencsére, akik festékesvödrökkel felszerelkezve próbálják szebbé tenni a budapesti utcákat, tűzfalakat. A Neopaintre és a Színes Városra gondolok itt most elsősorban, akiknek ugyan e nagyszerű kezdeményezést köszönhetjük, ám jó magyar szokás szerint összefogásnak nyoma sincs köztük, érthetetlen módon inkább megy az ellenségeskedés. De most vissza Marseille-be, ahol a kiállítás augusztus 30-ig lesz látható, szóval aki nyáron arra járna, mondjuk épp a magyar futballválogatott Eb-meccsei okán, feltétlenül keresse fel a fesztivál látványos falfestményeit! Akinek pedig nincs erre lehetősége, nézegesse az alábbi képválogatást az idei legjobb alkotásokból.

A Gaudí inspirálta kétszintes családi házból csak egy hullámzó homlokzat látszik a sziklafalon, az épület többi része mögötte, a domboldalba vájva található. Spanyolországban járunk, a Földközi-tenger partján, egy fiatal pár ugyanis ide, egy madárjárta és hullámok mosta vidékre álmodta meg az otthonát, mely a Casa Del Acantilado nevet kapta jó spanyol szokás szerint.

Medencés terasz és üvegerkélyek, csodás tengeri panoráma… Hát lehetne ennél idillibb egy otthon? Nyilván lehetne, ennek a háznak azonban a különleges látványon túl az a legnagyobb erénye, hogy olcsó. Még a válság közepén kezdődött meg az építkezés, és hogy tartható legyen a projektre szánt szűkös keret, helyi munkaerő segítségével, Gil Bartolomé építészirodájának terveit követve, a földbe vájták bele az épületet. A ház látképét meghatározó hullámzó fémtető, bár igen látványos és feltűnő, oldalról szinte teljesen belesimul a környezetébe. Az épület alulról nézve sárkánybőrre emlékeztető formákkal, felülről pedig a tenger hullámainak látványával kápráztatja el a szemlélőt. A futurisztikus hatású belső a fehér színű falaknak és az ugyancsak szinte teljesen fehér, minimál stílusú berendezésnek köszönhető. A nappali meghatározó elemei a lépcsők, melyek két oldalt az emeletre vezetnek, középen pedig a szobát tagolják több részre annak funkciói szerint. A konyha annyira letisztult és egyszerű, hogy csak az étkezőasztalról és a mikrosütő ajtajáról jöhetünk rá, hogy hol is vagyunk. A kockaformák uralta teret dinamikus hatású, hullámokra emlékeztető beépített kaspósor töri meg, melyben nagyon szépen mutatnak a zöld szobanövények, kontrasztot alkotva a fehér bútorokkal. A nappali-konyha előtt egy kis napozóterasz is helyet kapott nyugággyal, medencével, két oldalt pedig a homlokzati elem görbül bele a térbe, megvédve ezzel a lakókat a széltől és a szomszédok kíváncsi tekintetétől.