Igazán különleges és lélekemelő szabadtéri installáció látható a nemzetközi kertfesztiváljáról híres franciaországi Chaumont-sur-Loire-ban, ahol 13 művész vonultatja fel legújabb alkotásait. Köztük található a Miguel Chevalier által készített, félgömb alakú digitális virágoskert, amely új, művészi szintre emeli a kertészet fogalmát.

Chevalier szférákat idéző, fólia alá épített univerzuma ugyanis egy mesterséges botanikai paradicsomot rejt a napsütötte búra alatt, egyfajta florális lumináriumot varázsolva ezzel a Château de Chaumont udvarába, ahol az installáció található. A sátor igazi virágégboltot vetít a betérők fölé, mintha egy hatalmas kaleidoszkóp belsejében sétálnának a látogatók, akik egy színekben és formákban tobzódó fényjáték részeseiként, csodálatos kivetített növények által körülvéve csöppenhetnek át egy másik, alternatív lélekállapotba. A digitális édenkert ugyanis ideális helyszínt biztosít arra, hogy egy pillanatra megálljunk, megpihenjünk, és gyönyörködve a természet szépségeiben feltöltődjünk, ugyanakkor egy olyan (sötét) jövő vízióját festi elénk, amelyikben már csak így, mesterséges formában élvezhetjük a világ jelenlegi vagy egykor létező csodáit.

Hogy feloldjuk a címben található képzavart, máris kifejtem, miről is van itt szó! Bár a papíralapú könyvfogyasztás mellett erős vetélytársként megjelent a digitális olvasás is mint az információszerzés korszerű formája, a kezdetekről nem szabad megfeledkezni, úgyhogy véssük jól az eszünkbe, minden e-könyv és netes iromány őse eredetileg egy „okoságokkal teleírt” agyag- vagy kőtábla, illetve pergamen-, bőr- vagy papírlap volt, melyet később nyomtatással tettek a tömegkultúra részévé, az oldalakat összefűzve pedig elnyerte ma is ismert formáját, amit nemes egyszerűséggel könyvnek nevezünk.

És bár mint feljebb írtam, épp zajlik a digitális forradalom, ennek ellenére még manapság is épülnek hagyományos termékeket árusító könyvesboltok, melyek e „letűnt évszázadoknak”, a kultúrkörben csak Gutenberg-galaxisként ismert időszaknak állítanak mementót, méghozzá nem is akármilyet!

Tavasz van, javában zajlik tehát a Sony világméretű fotóversenye, a Sony World Photography Awards, melynek első állomásaként máris győzteseket hirdettek. A Nemzeti díj kategóriában a szakmai zsűri a beküldött pályázatok közül választott ki országonként egy-egy nyertest. Érdekes megnézni, vajon mennyire jellemző egy-egy országra a győztes fotó... Ha ránézünk a képre, tényleg az adott ország, a készítő nemzetisége jut róla eszünkbe, vagy valami egészen más?

A több mint hatvan díjnyertes pályamű között magyar versenyző munkája is szerepel: hazánk legjobb fotójának díját Csoboth Edina Oliver című, fekete-fehér portréképe nyerte el. Személyes kedvencem azonban a chilei győztes, Francisco Ubilla munkája, mely egyszerűségével és kontrasztosságával, valamint szabályos geometriai formáival ragadja meg a néző tekintetét. Mivel rengeteg győztes kép van - szám szerint 65 -, ebből most csak egy erősen szubjektív válogatást mutatok, a többi nyertes, illetve a dobogósok munkái a verseny honlapján tekinthetők meg.

Francisco Ubilla, Chile

Ha azt gondoltad, a kondigép új keletű találmány, nagyon is tévedsz! A mai hiper-szuper edzőtermi eszközök ősei ugyanis már a 19. század végén is léteztek, köszönhetően az iparosodásnak és a gépek elterjedésének, no meg a fitnesz és a fizioterápia svéd ősatyjának, Gustav Zander orvos-feltalálónak, aki rájött, hogy a gépek segítségével nemcsak különböző munkákat, hanem kifejezetten izommunkát is végezhetünk.

Zander kifejlesztette hát első, izomfejlesztésre és testépítésre is alkalmas masináit, amik csigákból és láncokból álltak, külsejük pedig leginkább az egykori Singer varrógépekre emlékeztetett. Dr. Zander találmánya hamar felkeltette az emberek figyelmét, főképp azután, hogy díjat is nyert az 1876-os philadelphiai világkiállításon. Bár a kényelmes és nedvszívó edzőruhákat még nem találták fel, a testedzés eme újszerű módja hamar divatossá vált. A gépek megjelenésével felszabadult energiákat most már gépek segítségével is le lehetett vezetnie az egészségére egyre tudatosabban figyelő felső tízernek, akik a mai wellness szállodák elődjeinek számító szanatóriumok és gyógyfürdők visszajáró vendégeiként megalapozták a modern kor gyúrás- és fitneszőrületét. Ha valaki látta a Promenád a gyönyörbe című filmet, tudja, micsoda őrületet váltott ki ekkoriban a sok újdonság, a talpig felöltözött hölgyek visongtak az élvezettől a „karbantartó edzések és masszázsok" után, az urak pedig hosszú kabátokban, mellényben és nyakkendőkben izzasztották magukat, hogy megóvják az egészségüket és kedvükre járjanak a másik nemnek. Azóta eltelt több mint száz év, és a kondigépek renenszánszukat élik, népszerűségük pedig egyenes arányban nő a fizikai munkások számának csökkenésével.

Mekkora ötlet már, ezt én is meg tudom csinálni! Neki is kezdek! Csinálom, csak valahogy máshogy néz ki, vagyis nem pont úgy sikerült, mint azt eredetileg terveztem… Izé… De legalább vicces! Ugye, neked is ismerős a dolog? Ahogy még a legtapasztaltabb háziasszony is elrontja néha az ételt, úgy az otthoni barkácsolás sem biztos, hogy mindenkinek elsőre összejön, sőt… Nem baj, gyakorlat teszi a mestert, a röhögés meg jót tesz a lelkünknek! Elb***ott DIY-alkotások következnek szerte a világból!

Egy művészember – legyen akár zenész, akár képzőművész, akár író – folyamatosan dokumentál. Lejegyzi, amit lát, amit hall, ami hat rá, ami inspirálja, egy dallamot, egy érzést, egy gondolatot. Ezekből a jegyzetekből születnek aztán a késztermékek is, amelyek végül a fogyasztóhoz is eljutnak. De vajon az út az érdekesebb vagy maga az elkészült kész mű?

Ezt nehéz megválaszolni, hiszen a végtermék hosszas csiszolás és rengeteg munka eredménye, míg a vázlat csupán egy impresszió, egy pillanatnyi gondolatfoszlány, amely elindítja a művészt az alkotás útján. A vázlat még nyers és kidolgozatlan, viszont tökéletesen tükrözi az alkotói folyamatot, azaz hogy hogyan is születik meg egy műalkotás, amely, bár laikusoknak sokszor igencsak tetszetősnek tűnhet, végül nem is biztos, hogy több lesz egy zsebben hordott jegyzetfüzet egyik telefirkált lapjánál. Ezért is érdekes a következő képsorozat, amely tizenöt manapság menőnek számító illusztrátor, illetve képzőművész vázlatfüzetébe nyújt betekintést. Mert egy kreatív ember mindig magánál hordja a noteszét, és ha jön az ihlet, nem engedi el csak úgy…

A természet szépsége, illetve annak lenyűgöző világa inspirálta a kiotói Usaginonedoko étterem és kávézó szakácsait, amikor megalkották nagy gonddal és művészi igénnyel készült, féldrágaköveket és ásványokat mintázó szezonális ételkollekciójukat.

A kis japán üzletbe belépve sokkal inkább egy múzeumban, semmit egy kávézóban érezheti magát az ember. A vitrinekben és a falakon nem kávés- és teáskészletek, hanem ásványok és szárított növények, illetve ezeket ábrázoló képek sorakoznak, köztük a kávézó egyik specialitásával, az úgynevezett Sola Cube-bal, azaz a Koichi Yoshimura tervei alapján kézzel készített, akrilkockákba zárt szárított növényi termésekkel és virágokkal. A hely folyamatosan változó és megújuló kínálatát is az örökké mozgásban lévő természet ihlette. Most éppen különleges, ásványokat és kőzeteket formázó ételeket kínálnak, amik annyira szépek és élethűk, hogy szinte vétek elfogyasztani őket. A harmadik képen látható „meteorit” például egy fekete rizsből készült curryféleség, míg alatta a rózsakvarcot formázó wagashi egy hagyományos japán édesség újragondolása. A különlegességek havonta két-három alkalommal kóstolhatók meg, szóval jó előre be kell jelentkeznie a vendégeknek, ha ilyesfajta ínyencségre fájna a foguk. Az étteremként is működő kávézó igazi exkluzivitását azonban az adja, hogy 15 embernél többen egyszerre nem tartózkodhatnak a helyiségben. A legjobb ételeket ellenben nemcsak néhány szerencsés csodálhatja meg, az üzlet rendszeresen rendez kiállításokat, igaz, a kiállítási darabok már nem ehetők.

Nincs olyan ember a világon, aki legalább egyszer ne próbálta volna valamilyen szűrő segítségével módosítani a fényképeit. Számtalan applikáció is létezik erre a célra, de az igazi szakemberek természetesen maradnak a Photoshopnál. Ahogy teszi ezt az orosz Max Asabin is, aki autodidakta módon vált a fotómanipuláció egyik nagymesterévé.

A magát digitális művészként definiáló Asabin hihetelen látványvilágot kreál szinte bárkiről és bármiről. Munkája lényege tulajdonképpen a montázs, különböző képeket, illetve azok részleteit dolgozza össze egy művé, gondosan ügyelve a fények és árnyékok, illetve a színek harmóniájára. Nem ritkán a háttér is több fotó elemeiből áll össze, a misztikus fantasyk képi világából merítő munkák pedig sokszor meg sem próbálják a valóság illúzióját kelteni. A végeredmény azonban így is elég meggyőző, jól mutatja ezt a művész 35 ezer követővel bíró rajongói bázisa a DeviantArton. „A többség rajong a munkámért, de azért akadnak negatív, olykor építő jellegű észrevételek is. Mindenesetre én nagyon elégedett vagyok, hogy ekkora kitüntetett figyelmet kapok" – mondta el Asab, aki a Facebookra is rendszeresen posztolja legújabb alkotásait, sőt magánjellegű megkereséseket is vállal, szóval ha felturbóznád kicsit a régi családi fotóidat, már tudod, kit kell keresned.

Egy meglehetősen abszurd fotó tarolja épp le a netet: egy szaúdi herceg 80 repülőjegyet vett kedvenc sportolás céljára tartott vadászsólymainak. A vígan kvartekázó, repülőn utazó sólymok képét Ahmet Yasar posztolta a szaúd-arábiai Dzsidda városából, ahol a világ nagy részéhez hasonlóan ez cseppet sem számít szokványos látványnak.

Sólymok a fellegek felett

Mi ebben a meglepő, kérdezhetnék sokan a fenti kérdés hallatán, pláne mostanában, amikor világszerte mozikba került a McDonald’s történetét feldolgozó Az alapító című film. A világ legismertebb amerikai gyorsétteremlánca ugyanis rengeteg ember szemében régóta egyet jelent a gonosszal.

Ha mindez persze erős sarkítás is, hiszen szinte az összes (hatósági vizsgálatokon is átesett) élelmiszer, amivel egy városi ember találkozik, tele van zsúfolva különböző stabilizátorokkal, ízfokozókkal és színezőkkel, azaz a természetes ételekben nem fellelhető anyagokkal, a városi legendák szerint mindezek a McDonald’s termékeiben nagy mennyiségben, koncentráltan, valamint külsőségekben is látványosan fordulnak elő. Hiszen a krumpli természetellenesen nagy, a belőle készült hasábok pedig rendellenesen hosszúk, a zsemle furcsa állagú és gumiszerű, és a hús sem a frissen vágott Kobe marhaszeletet juttatja elsőre az eszünkbe.

Pedig a McDonald’s csak azt csinálja, amit ma a legtöbb cég: „szemetet" árul. És bár jó ideig próbálták a termékeink egészséges tápanyagokat is tartalmaznak maszlaggal elmismásolni a dolgot, ilyen-olyan okoknak (pl.: Super Size Me c. doku) köszönhetően a mekis kaja mára mégiscsak az ehetetlen junk food szinonimája lett az emberek fejében, akik közül sokan ennek ellenére lelkes McDonald’s-látogatók. És hogy miért? Mert máshol is szart kapni a pénzükért. Hisz egy mostanság oly népszerű kézműves hamburger (Wtf, minden hamburger kézzel készül, a mekis is, nem?) vajon mit tartalmaz? Vagy egy előrecsomagolt mirelit rántott csirke, amelynek jó esetben a 69!!! százaléka tartalmaz csirkehúst? Sok helyen törekednek a minőségre, de ez valóban azt is jelenti, hogy ténylegesen egészséges, természetes ételek kerülnek a tányérodra? Ki tudja... Legtöbbször még maga az árus sem.

De mindegy is, hagyjuk ezt most, hiszen úgy tűnik, a globalizáció végső soron egyet jelent az össznépi mérgezéssel, a globalizáció és a mérgezés egyik szimbóluma pedig jó ideje már a McDonald’s, a McDonald’sé pedig a sokak által gyűlölt bohócfigura: Ronald McDonalds. De lehetne ez még rosszabb is! Jake és Dinos Chapman azt képzelte el egy posztapokaliptikus makettsorozatban, hogy milyen lenne a McDonald’s, ha nácik nyitották volna az étteremláncot pokolban. Hát ilyen! Jó szórakozást!