Elsőre gördeszkapályának néztem, pedig valójában pihenőhelyként funkcionál a japán építész, Ryue Nishizawa által tervezett érdekes formájú építmény, amely leginkább úgy néz ki, mintha két hatalmas, némileg meghajlított papírlapot odafeszítettek volna néhány fa köré, embermagasságnyi helyet hagyva köztük. A pihenő belsejében egy egyszerű, íves vonalú padot helyeztek el, és bár az egész, nyitott lévén, szellős kissé, az esőtől kétségkívül megvéd, sőt még árnyékot is ad. A Kagawában, zöld környezetben található Fukita pavilon színben jól harmonizál a környezetével, egyik oldala ráadásul egy fát ölel körül, amely így segít közelebb hozni a természetet a helyiekhez, akik kiszakadva egy kicsit a rohanásból, itt néhány pillanatra megpihenhetnek, szemlélődhetnek, beszélgethetnek, ám a japán szokásoknak megfelelően mindezt természetesen cipő nélkül.

Tudtad, hogy a legtöbb mobiltulajdonos átlagosan 6 percenként néz rá a telefonjára? Ez 150 alkalmat jelent naponta. Az okosgyűrű készítői legalábbis ezzel a szöveggel reklámozzák új kütyüjüket, amely tulajdonképpen egy gyűrűként viselhető külső kijelző okostelefonokhoz, aminek a segítségével megspórolható a készülék előkeresésére és megnézésére fordított idő, növelve ezzel a mobil aksijának élettartamát. Az ékszerként is funkcionáló készülék segítségével nemcsak telefonálni és sms-ezni, vagy mondjuk zenét hallgatni lehet a telefonunkról úgy, hogy közben magát a mobilt nem is használjuk, de egyéb funkciók, óra, ébresztés, sőt, még a közösségi oldalak is elérhetők róla. Az okostelefon, az okosóra és az okoskarkötő után tehát most itt az okosgyűrű, amely vízálló és 175 dollárért - akár több színben is - beszerezhető.

Látványos kétoldalas füzetillusztrációk az orosz Natalia Platonovától. A moszkvai művésznő, kihasználva a lapok dőlésszöge által biztosított 3D-hatást, vacsoraasztalhoz ültettette figuráit, embereket és állatokat egyaránt, akik ártatlan külsejük ellenére bizony elég fura dolgokat esznek, gyakran a kannibalizmustól sem rettenve el. A béka tányérján pl. békahús látható, de a csigák sem mentesek az önpusztítási hajlamtól, amikor a saját fajtájukat falják fel, és hogy ne csak az állatokkal példálózzunk, eközben egy szent éppen egy emberi koponyából kiálló agyat fogyaszt. A morbid sorozat Az utolsó vacsora címet kapta alkotójától.

Fantázia és valóság szürreális egyvelege jellemzi a lengyel fotós, Dariusz Klimczak munkáit, aki a közös tudatalattinkból meríti az ihletet alkotásaihoz. Képein olyan archaikus egyetemes szimbólumok jelennek meg, mint a magányos fa, a vándor, a sivatag, a hajó, a labirintus, a szakadék vagy az ajtó a semmibe, melyek kultúrkincsünk világszerte ismert elemei, és metaforikus, illetve szakrális jelentéssel is bírnak. Olyan szimbólumok ezek, amelyek évezredek óta jelen vannak a műalkotásokon és az emberek álmaiban, könnyen utat találhatnak tehát a mai, modern ember lelkéhez is. Klimczak régebben újságíró volt, most szabadúszó fotós, akinek az életében, bár huszonöt éve foglalkozik fényképezéssel, csak nemrég vált igazi szenvedéllyé addigi hobbija. Igazán a fekete-fehér technika áll közel hozzá, de nem zárkózik el a színek használatától sem, mint azt alábbi válogatásban is láthatjátok. Fotómanipulációval készült hangulatos víziói hol megmosolyogtatják, hol elgondolkodtatják a befogadót.

Lenka Clayton konceptuális művész Egy barna cipő címmel érdekes projektbe kezdett: száz házaspárt kért fel az angolszász világ területeiről, hogy készítsenek el fejenként egy-egy saját tervezésű barna cipőt kizárólag otthon fellelhető alapanyagokból. A művészeti projekt keretében elkészült darabok, bár viselésre nem feltétlenül alkalmasak, mind különlegesre sikerültek, akárcsak egy kortárs, szemétből készült műalkotás, és jól felismerhetően magukon viselik készítőik stílusát, illetve személyiségjegyeit. A párok egyes tagjainak munkái egymás mellé téve visszatükrözik a felek közti (nemi és gondolkodásbeli) különbségeket és persze a hasonlóságokat is, gyakran látványos összhangot mutatva mind az anyagválasztásban, mind a formai megoldásokban. Az eredmény látványos, a közös kreatív feladat pedig nem utolsósorban még a házasságnak is jót tehet.

Papír, fahulladék, szivar, keksz, agyag, parafadugó, dióhéj, szalag, pénzérmék... Ki hitte volna, hogy ezek mind-mind remek cipőalapanyagok! Az angol, amerikai és új-zélandi házaspárok fantáziájának szinte semmi sem szabott határt, mint azt az alábbi galériában is láthatjátok! A magyar állítólag leleményes nép, kíváncsi vagyok, hogy nálunk egy hasonló kezdeményezés során a párok milyen alkotásokkal állnának elő...

Engedjétek meg, hogy bemutassak nektek egy igazán gizda macskás honlapot! A Ca$hcats a pénzes macskák honlapja, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a bankjegyekben fetrengőké, merthogy az oldalra olyan képeket tölthetnek fel a világ minden tájáról a macskatulajdonosok, amin kedvencük papírpénzzel pózol. A macskák meg persze örömmel vesznek részt a mókában és lelkesen mutogatják vagyonukat, mert nekik még ez is jól áll, hisz macskának lenni amúgy is hihetetlenül gizda dolog, gazdag macskának lenni meg aztán még inkább. Van, aki számolja, más rágcsálja vagy ölelgeti, akad olyan is, aki jól megtapossa, vagy exkluzív kiegészítőkkel (pl. fux, alkohol, fegyver) dobja fel, a többség azonban csak szimplán alszik rajta (vagy ahogy ők mondanák: a testével védi), hisz erre a célra épp megfelel egy köteg zöldhasú. Még hogy a pénz nem boldogít...

A brazil Henrique Oliveira újrahasznosított fából állítja össze elképesztő installációit, köztük az alábbi képeken látható csodát, mely a Parada dos Quasólitos címet kapta alkotójától. A hatalmas, belül üreges és bebarangolható szobor leginkább egy fából készült barlangra hasonlít, és 2014. január 5-ig egy frankfurti, Brazília művészetét a hatvanas évektől napjainkig bemutató kiállításon tekinthető meg. Oliveira imádja az érzéki és lendületes görbe vonalakat és formákat, valamint a tipikus brazil építőanyagot, a fát, melyek együttes, művészi igényű kombinációja egy különleges monstrumban csúcsosodik ki és nyújt óriási élményt a látogatóknak, akik körül, egy szűk kapun át belépve az építménybe, azonnal megszűnik a tér és az idő, csak a lépteik nyomán visszhangzó különös nyikorgó hangzás, a fények és árnyékok játéka, a kemény, mégis kellemes tapintású felületek és a jellegzetes faillat jut el az érzékeikig.

Minden tiszteletem az állatkerti dolgozóké, akik – sokszor a testi épségüket is veszélyeztetve – hihetetlen energiát fektetnek az egyes fajok megismerésébe, nagyközönséggel való megszerettetésébe, és ami a legfontosabb: adott esetben a megmentésébe. Többekben mégis ellenérzést váltanak ki az állatkertek, valamint az ott végzett igen fontos munka, ami elsősorban annak köszönhető, hogy hosszú évtizedeken át sok helyen bizony méltatlan, szűkös környezetben tartották az egyedeket, elrettentve ezzel az állatbarátokat, akiknek megszakadt a szíve az „állattalan” körülmények láttán.

E téren azoban szerencsére hatalmas szemléletbeli változás történt az elmúlt időszakban, s a fogságban tartott állatok régen használatos, a természetes élőhelyükre nyomokban sem emlékeztető szűk ketreceit ma már egyre inkább felváltják az állatok igényeinek megfelelő, tágas kifutók, lényegesen jobb körülményeket biztosítva az állatkerti állatoknak, mint azelőtt. Ám sajnos még mindig akadnak kivételek, és hiába tesznek néhány állatkertben óriási erőfeszítéseket, hogy kényelmes helyük legyen az állatoknak, szinte mindenhol akad néhány olyan példány, amelyet nem megfelelő feltételek mellett és nem megfelelő komfortban tartanak. Gaston Lacombe kanadai fotós az ilyen rossz körülmények között elhelyezett vadállatokat kezdte el megörökíteni fotósorozatában, melyet öt kontinensen, kilenc különböző állatkertet végigjárva készített. Lacombe szerint még a világ legjobb állatkertjeiben is találni egy-egy borzalmas módon, kis dobozkában vagy üvegkalickában élő állatot, ennek ellenére a fotós célja mégsem az volt, hogy megszégyenítse ezeket az intézményeket, ezért azt, hogy a képei pontosan hol készültek, nem fedte fel.

Adva van egy kert, meg benne egy budi. Ebben eddig semmi különös nincsen, hisz számtalan ilyet látni még ma is, ha az ember falvakban jár. Sou Fujimoto, japán építész egyedi tervezésű illemhelye azonban nem magáncélra, hanem nyilvános használatra készült, ráadásul átlátszó fallal, szóval, aki szemtanúk nélkül szereti elintézni a dolgát, egyedül kell, hogy használja az egész 200 négyzetméteres területet, melyet a betolakodók és a kíváncsi tekintetek elől egy két méter magas rönkkerítés véd. A tojásformájú kert, amit különböző növények, fák és virágok díszítenek, tehát ugyanúgy az illemhely része, mint a benne található üvegfülke a wc-vel és a mosdóval, amihez egyébként egy kis ösvény vezet oda a kertkaputól. A különleges kerti üvegbudi Ichiharában, egy vonatállomás közelében található, és bárki számára lehetőséget ad arra, hogy, akárcsak eleink, a természetben, nyitott térben, szép zöld, meditatív környezetben, ám korunknak megfelelőlen, 21. századi kényelemben végezhesse el a szükségletét, egyedül, mégis nyilvánosan.

Két ellenkező nemű ember két képen. A különbség csupán annyi, hogy a két fotózás között ruhát cseréltek az alanyok. Hana Pesut Switcheroo című fotósorozatából kiderül, amit ősidők óta tudunk, azaz a férfiaknak hülyén áll a női ruha, és a nők sem mutatnak valami jól az erősebbik nem gönceiben, és bár mindez közhely, mi ezen mégis nevetünk, megerősítve azt a tényt, hogy a férfi-női szerepcsere, amíg világ a világ, sosem megy ki a divatból. A kanadai fotós három éve kezdett bele a projektbe, és önkéntesek részvételével azóta is folyamatosan bővíti sorozatát, melynek legjobban sikerült darabjai akkor lesznek igazán hatásosak, ha a párok tagjai nagy mértékben különböznek egymástól.