Katerina Kamprani görög építész az olasz Giuseppe Colarusso nyomdokain haladva, ám a használhatóság lehetőségét fenntartva, már-már szadizmusba hajló módon áttervezett néhány egyszerű hétköznapi tárgyat. Míg az ezen a blogon is bemutatott Colarusso önmaguk paródiájaként ábrázolva, elsősorban a használhatatlanság irányába vitte el eszközeit, Kamprani tárgyai nem feltétlenül lépik át ezt a határvonalat, inkább csak roppant kényelmetlen lenne őket arra használni, amire eredetileg valók. Mert hát locsolni a visszahajlított csövű kannából is lehet, más kérdés, hogy a víz hol jön ki és hová folyik. A kanállal összekötött, nyeletlen villa sem tűnik teljesen használhatatlannak, bár kissé nehézkesebb vele az étkezés, viszont kulcstartónak például simán elmegy, és az orr nélküli gumicsizma is bátran hordható nyaranta, viselőjének csak arra kell figyelnie, hogy lehetőség szerint ne esős időben vegye fel...

Ki ne szeretne gyönyörű lenni élete nagy napján? Ehhez nem kell más, csak egy szép ruha, egy jó smink és egy különleges frizura, no meg persze egy kis önbizalom. Ahhoz, hogy ez utóbbi is meglegyen, csak ügyesen kell választanunk, és alkatunkhoz, személyiségünkhöz illő szettet kell viselnünk az esküvőn. Ha a ruha megvan, jöhet a hajviselet! Íme, néhány alkalmi frizuraötlet menyasszonyoknak, hogy legyen miből inspirációt meríteni e fontos alkalomra!

Hosszú hajú lányok előnyben: kontyok, fonatok, hullámok, csatok... - a variációk száma szinte végtelen. Ám a rövid hajúak se csüggedjenek, ők például vintage frizurákkal és egyéb kiegészítőkkel (hajpántok, fejpántok, tiarák, virágok, csatok) dobhatják fel a megjelenésüket, és végső esetben még mindig ott a fátyol, amely jótékonyan ápol és eltakar, vagy adott esetben kiemel és még különlegesebbé varázsol. Fontos persze, hogy a kiválasztott frizura összhangban legyen a ruhával, ami lehet klasszikus, romantikus, régies vagy minimalista, a lényeg, hogy passzoljon a menyasszony egyéniségéhez. A színekkel is variálhatunk, máshogy mutat egy fehér dísz a szőke hajon, mint a feketén. A különleges kontyok, hajfonások, a göndör loknik és a hajdíszek sosem mennek ki a divatból, jöjjön tehát egy kis ízelítő, miként dobhatjuk fel frizuránkat, és varázsolhatjuk igazán különlegessé a megjelenésünket az esküvőnkre.

A japán Seiji Mamiya három éve foglalkozik macskák fotózásával, képei elsősorban az állatok különböző személyiségjegyeit mutatják be. Vidáman ugrándozó cicák, elégedett mosakodás, sütkérezés a napon, ráérős ásítás, kíváncsi érdeklődés - csupa boldog pillanat egy macska életéből, amire ránézve, mi, emberek is elmosolyodunk. A fotós szándéka is ez, boldoggá tenni azokat, akik e képekre rátekintenek. És milyen igaza van, itt a tavasz, ilyenkor a macskák is újult erővel vetik bele magukat az élet örömeibe, nézzük őket, szeressük őket és vegyünk róluk példát magunk is!

Az iráni Nasir al-Mulk mecset a jellegzetes iszlám építészeti elemek lenyűgöző szépségén túl, melyek bonyolult ornamentikájukkal fonják körbe a teret, különleges rózsaszín csempéiről is híres. Az emiatt rózsaszín mecsetnek is becézett épület azonban legfőképpen színes ólomüvegablakainak köszönheti fenséges szépségét, amelyek áteresztve a napsugarakat, a kaleidoszkóp színeivel festik meg a perzsa szőnyegekkel borított folyosókat és belső tereket. Az egész tisztára olyan, mint a Cinetripen, csak épp a vetítővászon hiányzik, ám a fényjáték egészen hasonlatos Dork és Kozma installációihoz. Ez mondjuk nem meglepő, hisz tulajdonképpen itt is fényfestésről van szó, csak annak egy hagyományosabb módjáról, ahol a mesterséges fény helyett a természetes napsugarakkal érik el a varázslatot. A hatás azonban mindkét esetben hasonló, a színes fénysugarak misztikus, szakrális szépséget kölcsönöznek az egész helynek, amit az épület funkciója, illetve annak szemkápráztató geometriai mintái és kecses kupolái csak tovább fokoznak. A mecset 1876 és 1888 között épült és Shiraz városában található.

Ez történik, ha egy szalámis pizza kiszabadul a vadonba, avagy Pizza in the Wild. Jonpaul Douglass projektjére nem érdemes több szót vesztegetni, amúgy, nem, ez a pizza nem azonos az Űrgolyhók híres Pizza à la Huttjával...

Azt, hogy a reggeli nagyon fontos, számtalanszor halljuk életünk során, na de miből is áll tulajdonképpen egy reggeli? Magyarországon leginkább péksüteményből, kolbászos/szalámis szendvicsből vagy rántottából. Persze vannak egyéb alternatívák is, kinek-kinek a saját ízlése szerint. De vajon más országokban mit reggeliznek az emberek? Mik azok a tipikus ételek, amelyek például Iránban, Japánban, az USA-ban, Mexikóban, Angliában, Olaszországban, Egyiptomban vagy Kenyában az asztalra kerülnek a nap elején? A BuzzFeed színpompás videójából kiderül!

A spanyol fotós, Dionisio González digitálisan életre keltett katasztrófabiztos épületei, illetve az ember és a természet kapcsolatára fókuszáló háztervei a XX. század első felének egyik legnagyobb hatású építészét, Le Corbusier szellemét idézik meg. A lábakon álló épületek, a kacsalábon forgó monstrumok, amelyek úgy illeszkednek be a környezetükbe, hogy közben teret hagynak a természetnek is, a hatalmas ablakok, amelyek fénnyel töltik meg az épületek belsejét, valamint a jellegzetes, az aranymetszés szabályait követő változatos formák, homlokzatok mind-mind a nagy előd, Le Corbusier fontos stílusjegyei voltak, amiket González is magáévá tett és továbbgondolt.

Míg az alábbi válogatás első felében látható tengerparti házakkal elsősorban a Mexikói-öbölben gyakori hurrikánok okozta pusztításra reflektál a művész, az ezt követő fekete-fehér sorozat az ember és közvetlen környezetének szorosabb kapcsolatát forszírozza, az utolsó néhány, nyomornegyedek inspirálta munkán aztán González a saját városfejlesztési elképzeléseinek ad teret, a nagyvárosok szegények lakta barakkjait modern, absztrakt konstrukciókkal egészítve ki. A végeredmény egy egészen szürreális, utópisztikus építészeti stílus, egy olyan futurista városkép, amely sajnos egyelőre csak González fotóin létezik.

Burjánzó természet, erdei tavacskákban megcsillanó napfény, egy vízparton ücsörgő férfialak, aki leginkább Pánra hajaz, sőt még egy kövön sütkérező kígyó is feltűnik az egyik képen. Tisztára olyan, mint az édenkert, vagy egy görög mitológiai táj, esetleg Shakespeare egyik drámájának helyszíne, mondjuk a Szentivánéji álomé, vagy a Viharé. Catherine Nelson erdei képei elsőre akár valóságosnak is tűnhetnek, mégsem azok, sokkal inkább az alkotó képzeletének reális elemekből táplálkozó manifesztációiról van szó. A különleges, szürreális hatású, transzcendens tájképek tulajdonképpen digitális kollázsok, száz meg száz fényképből összerakva. A munkák aprólékosságát jól mutatja, hogy az alábbi öt kép (Expedíció sorozat) elkészítése tíz hónapot vett igénybe. A kortárs művészetnek ezt azt újfajta módját mesteri szinten űző Nelsonnak volt honnan merítenie az ihletet, a festőnek tanult művész korábban ugyanis a Moulin Rouge és a Harry Potter-filmek vizuális effektjein is dolgozott, a különböző technikák és tapasztalatok vegyítésével pedig létrehozta saját stílusát, melyet definiálni sem egyszerű, maradjunk tehát a jól hangzó digitális kollázsnál.

Gully

Moszkva külvárosában, a gyárak, félkész épületek, építési területek és panelházak árnyékában igazán idilli élet folyik, mintha csak egy pasztorálba csöppennénk. Pásztorokat és nyájat ugyan nem látunk, helyettük azonban ott vannak a környék lakói, akiknek ösztönös vágya, hogy városlakóként kiszabaduljanak a zöldbe. A természet pedig közel van, közvetlenül az ablakuk alatt, és még ha mocskos is és szeméttől zsúfolt a terület, ráadásul lehangoló a kilátás, akkor is üde színfoltot jelent a szürkeségbe belefásult helyieknek, ahol lehet napozni, strandolni, piknikezni, horgászni, beszélgetni... A képeket egy észt fotós, Alexander Gronsky készítette, aki jelenleg Moszkvában él, és remek érzékkel ábrázolja az elidegenedett városi ember kitörési kísérleteit a sokszor rettenetesen egyhangú és nyomasztó kelet-európai valóságból, valamit az emberi természet kettősségét, amellyel egyszerre vágyik a szépre, miközben saját maga rombolja le azt, újabb és újabb területeket szakítva ki magának a természetből.

Ezt az öt méter magas és tíz méter hosszú szökőkutat, vagy inkább vízesést az újrahasznosítás jegyében 10 0000 darab mosdókagylóból, vécécsészéből és piszoárból építették fel még 2009-ben egy ázsiai város porcelán- és kerámiafesztiváljára. Mindez megmagyarázza az anyagválasztást, még ha az elgondolás furcsa is egy kicsit. Az alkotó Shu Yong csapatával együtt két hónapig építette a műremeket, minden vécéhez és piszoárhoz egy-egy csapot csatlakoztatva, így az összes darabon keresztül tud folyni a víz. A mester tehát nem szarral gurigázott, bár a témaválasztáshoz valószínűleg az adta az ötlet. A porcelánból készült alkotás helyszínének neve is elég beszédes, magyarul legalábbis mindenképpen az, a különleges vécé- és piszoárkút ugyanis a kínai Foshan városában található.