Hangzott el egy Adam Sandler-film egyik jelenetében, méghozzá a Sátánkában, amikor a Sátán legkisebb fiát játszó Sandler gonoszságból Pepsivé változtatta lakótársa Coca Coláját. Ilyen dolgok azonban az életben is megesnek, és még csak Sandler sem kell hozzá. Mert még szupertudatos vásárlóként is előfordulhat velünk, hogy nem arra adtunk ki pénzt, amire eredetileg akartunk.

Bár tisztában vagyunk vele, hogy a reklámképeken és a csomagoláson minden sokkal szebben mutat, mégis bedőlünk. A mirelit ételekkel például elég sok gond van, és maradjunk annyiban, hogy a gyerekjátékok gyártói sem túl megbízhatók. Gond lehet még, ha kanál helyett villát, paradicsom helyett barackot, vagy eper helyett áfonyát kapuk, az pedig, hogy egy-egy csoki, süti vagy jégkrém csomagolása valójában mit is rejt, mindig lutri… Sokszor a méret nem stimmel, olyan érzés ez, mint amikor véletlenül kedvenc celebünk jön szembe velünk az utcán, és csak ekkor szembesülünk azzal, hogy az életben mennyivel alacsonyabb, mint hittük. Persze hibázni emberi dolog, és vicces is tud lenni egy-egy ilyen apró tévedés, feltéve, ha a minőséget nem befolyásolja, meg nem került sokba a termék, vagy még jobb esetben nem is velünk esik meg ez az egész. Ilyen vásárlási balesetek következnek most az alábbi mókás válogatásban.

Régen az általános iskolai technikaórán szinte mindenkinek kellett valamilyen lámpát készítenie. Nem tudom, ez ma is így van-e, sőt van-e még technika, vagy azt is felváltotta a tesi, ne adj isten a horgászás, mindenesetre mi nem véletlenül kaptuk anno ezt a feladatot, lámpát készíteni ugyanis szinte bármiből lehet.

Harminc kreatív megoldás következik most a design szerelmeseinek, amiből bátran lehet inspirálódni, le is lehet őket utánozni, vagy a látottakon felbuzdulva még jobbat készíteni. A neten számtalan leírás található, hogy mire lesz szükséged és hogyan fogj neki, egyáltalán nem baj, ha a munka előtt mindennek alaposan utánaolvasol! Érdemes körülnézni otthon a garázsban, a padláson, az erkélyen, ki hol tartja a saját limlomait, és új életet varázsolni egy már nem használt tárgyba, mert a lehetőségek tárháza szinte végtelen. Az elkészült lámpák szülinapi vagy karácsonyi ajándéknak sem utolsók, ráadásul már most leveszünk ezzel egy gondot a saját vállunkról, a decemberi lótás-futásban ugyanis ilyesmire már biztosan nem jut idő.

Na jó, nem a halált, csak halálfejeket, és mindezt persze nem véletlenül. Noah Scalin ugyanis azzal szerzett magának hírnevet, hogy hétköznapi tárgyakból koponyaformákat mintáz. Fura egy hobbi, de legalább nem kerül semmibe, szóval nézzük el neki.

Mindenkinek van valami kattanása, Noah Scalinnak a halálfejek azok. Egyszerűen nem tud leállni, és folyton folyvást koponyákat lát mindenütt. Élményeit pedig meg is örökíti az utókornak, amit Skull-A-Day néven közzé is tesz a blogján. Mert a halál mindenhol jelen van, a kávébabban éppúgy, mint a könyvekben, a CD-kben vagy a régi videokazettákban. Scalin a mulandóság megszállottja, és már ott is fekete szemgödröket vizionál, ahol pedig nincsenek is: az avarban, a mászókákban vagy a lepedőben. Talán az egészről a neve tehet (nomen est omen), ami hasonló hangzású, mint a koponya szó angolul (skull). Az amerikai művész mondjuk nemcsak koponyákat készít – bár az a fő profilja –, híres emberek, filmes karakterek portréi is szerepelnek a portfóliójában, melyek természetesen csupa egyszerű, a környezetünkben is fellelhető dolog felhasználásával készülnek, és szintén a mulandóság szele hatja át őket. Mert legyen az egy rakás pénzérme, egy halom virágszirom, egy szakajtónyi gomb vagy egy kis kiborult liszt, alkotni mindenből lehet. Viszont semmi sem örök, csak a halál, úgyhogy nem véletlen, hogy ezek a műalkotások is egy szempillantás alatt szétszedhetők/elpusztíthatók.

A francia Edouard Martinet nagyszerű alapanyagot lát az autó-, motor- és kerékpáralkatrészekben, illetve más, háztartásban fellelhető hulladékokban, ezekből készíti elképesztően menő, madarakat, bogarakat és egyéb, a szecessziós művészek által is kedvelt állatfajtákat megformázó, mérnökien precíz fémszobrait.

A szobrok részletgazdagsága egy laikus számára is meggyőző, ráadásul minden darab forrasztás nélkül, csupán csavarok és egymással tökéletesen illeszkedő elemek felhasználásával készült, mintha egy puzzle darabjaiból állna össze. Martinetnek hála számtalan biciklilánc, ablaktörlő, rugó, motorlámpa és alapvetően kidobásra ítélt fémalkatrész úszta meg a beolvasztást, imádkozó sáskaként, lepkeként, szardíniaként, szitakötőként, varjúként vagy varangyként funkcionálva tovább. A szemétművészet eme remekei nemcsak a szecesszió, de a steampunk és az újrahasznosítás híveinek a tetszését is elnyerhetik. Engem kicsit a régi felhúzhatós fémjátékokra is emlékeztetnek, kár, hogy ezek nem ugrálnak, úgy még tökéletesebb lenne a hatás.

Távoli bolygók különleges és földöntúli növényeit képzelte el egy Chaotic Atmospheres néven alkotó svájci grafikus, specifikusan a bonsaira kihegyezve a témát. Mert miért is ne találhatták volna fel az idegen lények is a kertészkedésnek ezt a különleges módját, melyet mi a Távol-Keletről eredeztetünk?

Ezek a változatos és sok mindenben azért a földi növényekre is emlékeztető létformák egy csapásra Az idő urai világaiba repítenek bennünket. A színgazdagságon és a bámulatosan kusza törzsön és gyökérzeten kívül rögtön feltűnhet, mennyire más elképzelésük van az idegeneknek a virágcserép és a kaspó fogalmáról, már amennyiben ők ezt annak nevezik egyáltalán. Ugyan a bonsai a Földön is különleges növénynek számít, de mégiscsak egy fáról van szó, igaz, elég aprócskáról, amit emberi kezek nyírtak vissza ilyen méretűvé. Ám van törzse, gyökere és lombkoronája, ahogy a nagyobb növésű rokonainak, sőt még virágzik és terem is néha. Az általunk ismert növényekre emlékeztető külső megjelenés a földönkívüliek bonsaiaira is jellemző, bár ezek az élőlények formavilágukban szerintem leginkább a kaktuszra vagy a korallra hajaznak. Mindenesetre nem könnyű olyasmit megrajzolni, amit még soha sem láttunk azelőtt, szóval le a kalappal a svájci grafikus előtt, aki a növények fajtáján túl még a származási bolygót is feltüntette a munkái alatt. Attól tartok azonban, hogy amit valójában odafent találnánk növény címszó alatt, az ennél sokkal elképzelhetetlenebb és egyben elképesztőbb…

„Mikor az uccán átment a kedves, galambok ültek a verebekhez. Mikor gyöngéden járdára lépett, édes bokája derengve fénylett" - juthat eszünkbe József Attila néhány verssora, mikor rápillantunk az orosz Alekszej Mensikov Árnyékok címet viselő fotósorozatára, mely igazi nagyvárosi tematikára épül betonplaccon sétálgató galambokkal, kutyákkal, macskákkal és emberekkel, már-már szürreálisan tökéletes elrendezésben, a városi elidegenedés hangulatát árasztva magából.

A teljesen hétköznapi jelenetek a fények és árnyékok, valamint az ismétlődő formák szabályos játékától válnak izgalmassá és elképesztően látványossá a képeken, melyek a folyton mozgásban lévő városi látkép egy kisebb kiragadott szeletét helyezik egységes művészi kompozícióba. Mert mindenben van rendszer, csak észre kell venni (ha úgy van, akkor némileg rá is lehet segíteni, hogy legyen), és Mensikov meg is látja a városlakók és árnyékaik szinte egymástól megkülönböztethetetlen formáinak szabályos váltakozásában a mintázatot, jól tudva, hogy ezek fekete-fehér képeken mutatnak igazán.

Már az amatőrök munkái is bámulatosan szépek voltak, de most még jobb képek következnek, ugyanis megvannak az év legjobb profi fotói is. Kiosztották a Sony World Photography Awards díjait a szakmabeliek között is, az év fotósa díjat L'Iris D'or nyerte el.

A versenyre nevezett fényképeket két nagy kategóriában díjazták: a művészeti kategóriába a tájképektől az építészeten át a portrékig és a színpadi fotókig sok minden beletartozott, míg a másik nagy csoport a dokumentumfotók kategóriája volt. A témák ennek megfelelően elég széles spektrumot felölelnek a menekültkérdéstől kezdve, a madarakkal vadászó nomád törzseken át az ebolatúlélőkig. Jöjjenek hát az idei nyertesek! Minden kép egy sorozat darabja, a képre klikkelve egy rövid leírást találsz a fotókról és a sorozat többi darabját is megnézheted!

Nagy divatja van mostanság a kép a képben sorozatoknak, ne lepődjünk meg tehát, hogy ez is egy ilyen. Nick Brandt Tanzániában készített, Inherit The Dust című fekete-fehér fotói az Afrikában őshonos vadállatok élőhelyének drasztikus csökkenésére hívják fel a figyelmet.

Ahol egykor zebrák szaladgáltak és oroszlánok vadásztak rájuk, ott ma füstölgő gyárak, szeméttelepek és folyton növekvő települések hasítanak ki egyre nagyobb területeket. Afrikában is terjed az urbanizáció, de vajon van-e jogunk elítélni ezeket az embereket, amiért olyan jövőt szeretnének maguknak építeni, amit a fejlettebb országokban látnak? Mindeközben nyilvánvaló, hogy az emberiség bölcsője már korántsem az a burjánzó paradicsom, ami egykor volt. Brandt szomorú hangulatú képei talán kissé sarkítva és túl direkten nyomják az arcunkba a mondanivalót, de ennyi hatásvadászat legalább ma, a Föld napján belefér.

Hiába, a legtöbb ember memóriája pocsék! Jól bizonyítja ezt az alábbi képsorozat, amely egy több éves olasz művészeti projekt eredménye, melynek lényege, hogy átlagemberekkel emlékezetből bicikliket rajzoltattak, amik aztán Gianluca Gimini dizájner segítségével testet is öltöttek.

A bolognai művész, Gianluca Gimini hat éven át gyűjtötte alanyaitól a képeket, arra kérve őket, hogy fejből, minden vizuális segítség nélkül rajzoljanak le egy kerékpárt. A résztvevők hét különböző országból érkeztek, és 3-tól 88 éves korig mindenféle korosztályt felöleltek, mindemellett elképesztő csalódást okoztak. Legalábbis annak, aki azt hitte, hogy az emberek képesek fejből felidézni dolgokat, mondjuk egy kerékpár képét. Hát nem képesek. A feladatban egyébként másként teljesített a két nem. Míg a férfiaknak a kerékpár vázával akadt a legtöbb problémája, a nők 90%-a azt nem tudta lerajzolni, hogy hol van a lánc egy biciklin. Hogy ez miért lehet, nem világos, de nem is ez a lényeg, hanem azok az „őrületes bringagépek”, amik Gimini és a projektjének résztvevői jóvoltából megszülettek. Gimini ugyanis lelkesen készítette el az alanyok által rajzolt fura bicikliszerűségeket, külön kihangsúlyozva, hogy egy tervező, ha akarna, sem lehetne annyira kreatív, mint a rosszul emlékező emberek, így aztán igen érdekes agyszülemények váltak valósággá, látványosan szembesítve minket emberi gyarlóságunkkal, a szar (vagy mondjuk inkább, hogy szelektív) memóriánkkal.

Sablonos témaválasztás és tömény nyál keveredik a moszkvai Kristina Makejeva képein, amelyek ennek ellenére, vagy talán éppen ezért mégis elbűvölőnek hatnak, mintha egy romantikus lányregényhez készültek volna illusztrációnak. Talán a túlzott érzékenység, vagy a szélsőséges időjárási viszonyok, esetleg a sok vodka okozza, de az oroszok különösen hajlamosak a túlzásokra. Makejeva fotóit is áthatja egy kissé az ízléstelenség és főként a kislányos romantika, de pont ettől lesznek igazán oroszosak és szerethetők.

Legyen a téma a természet szépsége és az évszakok változása, vagy egy városi látkép, esetleg egy szépséges enteriőr, ugyanaz a reklámkép hatású profizmus tükröződik vissza a képekről, amelyek háttérképként, vagy akár plakátként, falinaptárként is megállnák a helyüket. A fotókról, melyeken vagy egy fiatal lány, vagy Makejeva vörös macskája a központi figura, már messziről lerí, hogy női kezek készítették, melyek a Photoshopot sem vetik meg. Szimmetrikus kompozíciók, hétköznapi témák és virágok mindenütt, mindez roppant giccsesen. Az embernek néha az az érzése, hogy mintha már látta volna ezeket a beállításokat valahol. Ezek nem olyan képek, hogy azonnal leesik tőlük az állad, hiszen nincs meg bennük az egyedi ötlet és a sugárzó kreativitás, mégis szívderítő vetni rájuk egy pillantást, mert emlékeztetnek arra, hogy a világ szép, és ha képszerkesztővel kicsit rásegítünk, akkor pedig még szebb, olyan, mint egy mese, de legalábbis egy falikép valamelyik lakberendezési áruházból.